Miért ne aludhatnék együtt a gyerekemmel?

Az egyik oldal szerint durván elrontjuk a gyerekeinket, ha hagyjuk, hogy átjöjjenek éjjel aludni, és különben is, mi lesz így a szülők magánéletével, ha bármikor rájuk nyithatja az ajtót a gyerek. Szerintük minden alkalommal, amikor a picik átkolbászolnak a szülői hálóba, fel kell kelni, és visszakísérni őket a saját ágyukba, mert csak így tanulják meg, hogyan aludjanak egyedül. Bár még egy gyereket sem láttunk, aki érettségizni anya mellől akart volna menni, de tény, hogy meg kell tanulniuk, hogy nem átjáróház anya ágya, az viszont nem biztos, hogy ezt a kétévesekkel kell elkezdeni.

Luca, a szóban forgó anyuka elmesélte, náluk ez hogyan működik:

A Szuperdada segít – “Egy gyerek alvászavara legtöbbször a szülők hibája”

„Ahhoz mindig ragaszkodom, hogy a saját ágyában feküdjön le este aludni, tehát nem arról van szó, hogy direkt magam mellett altatom el. Szépen el is alszik, csak aztán menetrendszerűen éjfél felé megjelenik az ágyamnál, és bemászik mellém. Ilyenkor kér inni is, aztán szépen visszaalszik hozzám bújva. Nem látok ebben semmi borzasztót, mert miért is ne aludhatna mellettem, hát én vagyok az anyukája, belőlem bújt ki alig két éve, miért kellene elvárnom tőle, hogy már most tudja, hogy az éjszaka az egyedüllét ideje, és már most teljesen leváljon rólam. Nekem inkább az a furcsa, amikor valaki ilyen miatt, hogy átmegy a gyerek aludni a szülő ágyába, képes kikelni az ágyból, és hosszú perceket tölteni azzal az éjszaka kellős közepén, hogy visszaaltassa a saját ágyában. Az én kislányom ráadásul hatalmas balhét is rendezne, ha ilyenkor visszaküldeném, szóval inkább magammal tennék rosszat, ha azon izmoznék vele, hogy hol aludjon.

A szexuális életünk pedig köszöni, jól van – tudom, hogy mindenki erre kíváncsi a leginkább –, nagyon kreatívak vagyunk, és a gyerekmentes időszakban pompásan meg tudunk oldani mindent, amire szükségünk van. Nem is értem, hogy mások hogy jönnek ahhoz, hogy az életünknek ezt a maximálisan privát részét firtassák, senkinek semmi köze hozzá, hogy egy házaspár hogyan, mikor és hol él nemi életet.”

A másik oldal szerint azonban ártunk a gyereknek, ha együtt alszunk vele, sőt már tudományosan is bizonyították, hogy mekkora baj lehet belőle.

Hogy ne legyünk részrehajlóak, meghallgattuk a másik felet is, Nóra is elmondta a véleményét:

„Ahogy utánaolvastam a témának, az együtt alvás kifejezetten káros a gyerekeknek. Nem tanulják meg, hogyan nyugtassák meg magukat, emiatt aztán sokkal durvább a dackorszak náluk, a hisztiket nem tudják kezelni magukban. Ráadásul még növeli a gyerekkori elhízás kockázatát is, mert mindig külső önnyugtató eszközökhöz nyúlnak majd, amire remek módszer, hogy étellel oldják a feszültségüket. Nem ítélkezni akarok azok fölött, akik együtt alszanak a gyerekeikkel, csak hát ezek a tanulmányok, kutatások nem véletlenül születnek, nyilván okosabbak nálunk azok, akik ezeket leírták, érdemes hinni nekik.

Képünk illusztráció (Fotó: Thinkstock)

A személyes tapasztalatom pedig az, hogy láttam a saját szememmel, milyen hatással lehet a gyerekekre az együtt alvás. Például a kisfiam elsős osztályában van pár olyan gyerek, akik azért nem tudnak táborba menni, mert sosem aludtak még az anyjuk nélkül, és nem tudnának mit kezdeni a helyzettel, hogy pár napot külön töltsenek tőle. Szerintem ez nem egészséges, ha már idáig fajul a dolog, igenis el kell engednünk kicsit jobban a gyerekek kezét, ami ott kezdődik, hogy megtanítjuk őket egyedül aludni.”

Anélkül, hogy igazságot akarnánk osztani, azért nekünk is megvan a magunk véleménye a témában.

Anyaként a vérünkben van, hogy a gyerekeinkkel legyünk. Okkal sírnak, így kommunikálják a szükségleteiket felénk. 6 hetesen, 6 hónaposan vagy 2 évesen még nem biztos, hogy épp arra van szükségük, hogy meg tudják nyugtatni magukat. És főleg nem az a jó anyaság kritériuma, hogy egy baba vagy pici gyerek egész éjszaka alszik, vagy sem. Bár első gyereknél még én is abba a hibába estem, hogy azt hittem, akkor vagyok jó szülő, ha a gyerekem átalussza az éjszakát, sőt kipróbáltam azt a tanácsot is, hogy hagyjam sírni, hogy megtanulja az önnyugtatást. Aztán pár nap alatt feladtam, mert nemcsak a gyerek, hanem én is végigsírtam így az altatást. Megadtam magam, mert úgy éreztem, oka van annak, hogy sír, nekem pedig az a feladatom, hogy reagáljak a sírására. Azért bömböl, mert szüksége van valamire, még akkor is, ha az a valami csak annyi, hogy megöleljem, és mellettem aludjon.

A világért sem azt javaslom, hogy mindenki aludjon együtt a gyerekével, és dobáljon meg legókatonákkal más anyukákat, akik inkább visszakísérik éjjel a saját ágyába a gyereküket. Inkább csak azt mondanám, hogy mindenki hallgasson az ösztöneire, és ne arra figyeljen, mit várnak el tőle más anyukák vagy akár a tudósok, akik a gyerekkori elhízást tanulmányozzák. Senki sem tudja jobban, mire van a saját gyerekének szüksége, mint az anyja. Ha arra, hogy együtt aludjon anyával, akkor hagyni kell. Ha arra, hogy külön aludjon, akkor pedig az a jó út. Nem egymás döntése fölött kell ítélkezni, egyik sem rossz vagy jó, amíg szeretetből történik.