Féltékeny vagyok, amiért annyira szereti az óvónőt a gyerekem

Minél kisebb a gyerek, annál nehezebb elengedni a kezét és intézménybe íratni. Amikor az egyéves lányomat kénytelen voltam bölcsibe adni, hogy tudjak dolgozni, a szívem majd megszakadt, és vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Egyrészt örültem, hogy jó helyen van, figyelnek rá, játszanak vele, amíg én dolgozom, szakértő kezekben tudhatom.

Másrészt viszont ott volt a bűntudat, hogy elhagyom, amikor ilyen pici és bizony a féltékenység is, amikor láttam, mennyire kötődni kezd a bölcsis nevelőihez.

Ebben a korban még nem is gondozónőknek kellene hívni, hanem pótanyáknak, a gyereknek épp olyan szerepet töltenek be, mint az anyukája. Minden pelenkacserére, minden kanál ételre, amit a szájába adtak, minden vigasztalásra, ringatásra, altatásra, mesélésre, legózásra irigy voltam, mert kimaradok belőle. Közben hálával is gondoltam rájuk, amiért ilyen jól tartják az én kicsikémet. Az ellentétes érzelmektől úgy éreztem, szétszakad a lelkem. Ráadásul, ahogy az lenni szokott az egyéveseknél, választott magának kedvencet, Andikát, akire épp úgy csimpaszkodott, mint anyára, ugyanúgy bömbölt, ha Andika ment ki a csoportszobából, mint amikor én mentem a fürdőbe itthon. Andika lett számára az anya a bölcsiben. Boldog voltam, hogy kötődik hozzá, és szeretik a bölcsiben, közben pedig belül zokogtam, hogy elveszítem a kislányomat.

Eltartott pár hónapig, amíg megszoktam a helyzetet, azóta úgy gondolok erre az időszakra, mint az én beszoktatásomra a bölcsibe, ami jóval tovább tartott, mint a gyereké, aki egy hét után már gond nélkül mászott át a gondozónője kezébe. Nem vagyok egyedül az őrülettel a fejemben, más anyukák is arról számoltak be a környezetemben, hogy hasonlóan élték meg az első időszakot a bölcsiben vagy az óvodában.

Kata így mesélt erről: “Teljesen hülyének éreztem magam. Olyan szerencsés helyzetben voltunk, hogy három évig a fiam otthon lehetett velem, utána kellett csak oviba mennie. Alig telt el az első hét, már minden délután azt hallgattam, hogy az óvónő milyen kedves, mennyire szereti, a legjobb barátja, és milyen jól szórakoztak aznap. Értettem persze, hogy mi zajlik le a kis fejében, hogy kötődni szeretne, és örültem, hogy van valaki, aki ilyen sok szeretettel veszi körül, mégis, olyan érzésem volt, hogy én már nem is vagyok hatással a fiamra. Ha Olga néni mondta, hogy fel kell venni a cipőt, akkor azonnal szaladt, és felvette a cipőt, de ha én mondtam, akkor elszaladt, ellenkezett, hisztizett csak. Ha Olga néni adta a zölborsófőzeléket, akkor megette szó nélkül, bezzeg nekem kiverte a balhét érte. Hozzászoktam, hogy csak az én fiam, aztán hirtelen osztoznom kellett rajta.”

A veszteségérzés természetes minden esetben, amikor intézménybe kerül a gyerek a védőszárnyaink alól.

Vége van annak az időszaknak, amikor csak a mi fennhatóságunk alatt állt, amikor még csak tőlünk várta a válaszokat és egyedül voltunk felelősek az életben tartásáért. Nehéz átadni valakinek az irányítást a gyereknevelésben úgy, hogy alig ismerjük az illetőt. Magunkban le kell zárnunk a babás korszakot és felkészülni rá, hogy már soha többé nem jön vissza, ez pedig nem megy valamennyi gyászérzet nélkül.

Bori is arról számolt be, hogy nehezen vette az első akadályokat, mikor a lánya ment a bölcsibe: “Kicsit beleőrülök, ha csak rágondolok. Az remek, hogy ennyire szereti a lányom a bölcsis nénijét, tudom, hogy ez azt jelenti, hogy a gondozó fantasztikusan végzi a munkáját, amikor nem vagyok a gyerekemmel. Nem bírnám elviselni a gondolatot, hogy utálja a bölcsit, vagy ne érezze jól magát ott, szóval véletlenül sem kívánnék ilyesmit. Csak az anyai szívem vérzik, amikor látom, hogy inkább egy másik nővel akar öltözni, meg akarja ölelni, tőle vár segítséget, nem tőlem. Ambivalens érzés, az biztos, nem egyszerű feladat feldolgozni, hogy már nem csak én vagyok neki, kicsit olyan, mintha kiestem volna a pikszisből.

Minden vidámság és játék a bölcsis gondozónőnek jut, nekem meg marad a reggeli és esti kötelességteljesítést, ami gyakran veszekedésbe torkollik. Fáj látni, ahogy szalad a gondozónője felé reggel, a nyakába csimpaszkodik, vagy amikor délután puszit ad neki, és közli, hogy őt szereti a világon a legjobban. Jó, igaz, hogy mostanában mindenkit a világon a legjobban szeret, mert még csak most tanulta meg ezt a kifejezést, és nagyon tetszik neki, de hiába tudom ezt az eszemmel, a szívem mindig egy kicsit belesajdul. Aztán persze otthon, amikor hozzám bújik, olvasom neki az esti mesét, és beszívom a haja illatát, elillan minden féltékenységem, mert ő az én kicsi lányom, ezen pedig semmi sem változtat.”

Bűntudat, féltékenység, irigység – ha tapasztalod magadon ezeket az érzéseket, amikor ott hagyod a gyereket az oviban, bölcsiben most, hogy kezdődik a szeptember, ne ostorozd magad.

A legjobb megoldás, hogy enyhítsd a negatív érzéseket, hogy ha hazaértek bölcsi, ovi után, akkor csak a gyereknek szenteled a figyelmedet, elteszed a telefonodat, leteszed a munkát és arra koncentrálsz, hogy most együtt lehettek. Nem kell küzdened a gyerek szeretetéért, mert az nem olyan, mint egy torta, hogy szeletenként elfogy, hanem mindenkinek, az új embereknek is jut hely a szívében úgy, hogy attól nem szeret téged kevésbé.

Tudatosítsd magadban, hogy a bölcsiben, óvodában dolgozók a munkájukat végzik, és az a dolguk, hogy szeretettel terelgessék a gyerekeket, nem akarják “elcsábítani” senkinek a gyerekét, csak teljesítik a feladatukat a lehető legjobban. Az anyukáknak is “be kell szoknia” a bölcsibe és oviba, adj magadnak időt, hogy megbarátkozz az új helyzettel, és fordulj szövetségesként az óvónők, bölcsis gondozónők felé, mert a következő években ők lesznek a legnagyobb támaszaid a gyereknevelésben.