nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Baba
Anya dolgozik, apa otthon munkát keres, de nem talál

Anya dolgozik, apa otthon munkát keres, de nem talál

"Eleinte persze hogy mondtam, hogy semmi gond, úgyis eddig ő dolgozott, és úgyis hamarosan talál másik munkahelyet, de valamilyen megfoghatatlan oknál fogva nem talált, és gondolhatod, mekkora váltás volt nekem, hogy egyszer csak otthon hagyom a gyereket, a kis ruhákat, a játszót" – Lívia és Zsófi mesél arról, milyen egyszemélyes családfenntartónak lenni.
Anyám borogass!
f Ajánlom

“A lányunk egyéves volt, amikor a férjemet kirúgták leépítésre hivatkozva – meséli Lívia (a neveket természetesen megváltoztattuk). – Mindkettőnket sokkolt, nyilván főleg őt, jól fizető, menő állása volt, és mindketten azt hittük, elég stabil is. Adtak azért rendes végkielégítést, nem kellett teljesen kétségbe esnünk, engem pedig visszahívtak a régi munkahelyemre, és így vissza is mentem, egy rövid ideig hat órába, de aztán, néhány hónap múlva, hogy Sanyi nem talált munkát, nyolc órába.

Eleinte persze hogy mondtam, hogy semmi gond, úgyis eddig ő dolgozott, és úgyis hamarosan talál másik munkahelyet, de valamilyen megfoghatatlan oknál fogva nem talált, és gondolhatod, mekkora váltás volt nekem, hogy egyszer csak otthon hagyom a gyereket, a kis ruhákat, a játszót, még ha néha agyamra ment is, és már megyek is szinte egy teljes napot lenyomni a céghez. Az elején persze buli, mert emberek meg gondolkodás, de ha tudom, hogy nem mehetek a bölcsibe a lányomért, hogy ritkán vagyok otthon, ha beteg, bár a férjem legalább ápolja, hát ez néha rossz. De Sanyival azért működött, csak aztán ő gubózott be a játszótér-otthon-bölcsi hármasba, és hiába kérdeztem nap mint nap, hogy van-e eredmény a munkával kapcsolatban, nem volt. Hónapokig nem volt.

Képeink illusztrációk - részlet a Szakíts, ha bírsz c. filmből (Fotó: Profimedia)
Képeink illusztrációk – részlet a Szakíts, ha bírsz című filmből (Fotó: Profimedia)

Aztán végre behívták néhány interjúra, de semmi. Elkezdtem azzal vádolni, hogy nem is keres, ami nem tudom, mennyire volt igaz, szerintem keresett, de nem valami nagy lelkesedéssel.

Öt-hat hónappal a kirúgása után kezdett pokollá válni a kapcsolatunk. Ő ezt úgy fogalmazza, hogy boszorkány lettem. Így, nemes egyszerűséggel. Én most nem állítom, hogy nem vádaskodtam, és nem voltam iszonyú ideges. Utólag azt mondom, hogy valószínűleg de. Az egész család terhe, a kassza meg minden rajtam volt, tele voltam lelkifurdalással, hogy nem vagyok eleget a gyerekkel, a munkahelyen nem igazán csökkentették az elvárásokat, de ugye engem már nem rúghattak ki, mert akkor meg mi van, szóval tepernem kellett, a férjem meg egyre mélyebbre sodródott, a depresszió legsötétebb bugyraiba, és eleinte rendesen vigasztalgattam is, pátyolgattam, biztattam, aztán kértem, hogy menjen el egy pszichológushoz, ez így rettentő mindenkinek, majd amikor nem ment el, csak simán 0-24-ben dühös voltam rá.

Rákattant egy számítógépes játékra, az ott kialakult közösséggel chatelt folyton esténként, és egy idő után úgy kezdtem viszonyulni hozzá, mintha lenne még egy gyerekem, csak őt kevésbé rendszabályozhatom meg, ő pedig ugye úgy nézett rám, mint egy boszorkányra. Na, innen szakítottunk munkába állásom és a férjem munkanélküliségének kilencedik hónapjában, és ekkor még egy fél éven át tartó gyűlölethullámot kellett elviselnem. Ez, hogy nyomom a cuccot, hozom a pénzt, a végén már egyedül is vagyok, de ráadásul én tehetek mindenről szerinte – ez így azért elég nyomasztó.

Csodák csodájára végül felállt a mélységeiből, talált munkát, de azért egyszer még megemlítette, hogy visszafizethetném azt a pénzt, amit ő költött rám akkor, amikor gyesen voltam a lányunkkal. Dobtam egy hátast erre a gondolatra, szépen otthagytam magára, magamon dühöngtem, hogy ehhez, de ehhez a férfihoz hogyan vonzódhattam, de azóta betudom pillanatnyi elmezavarának, és igyekszem benne a szépet látni. Most, hogy már nem kell eltartanom, egész megengedő vagyok vele kapcsolatban. Annak örülök, ha sokat segít a lányommal való teendőkben, és szépen bánik vele.”

Lívia története nem egyedi, Zsófiék például éppen gyereket terveztek, amikor hasonló okok miatt nem baba, hanem szakítás lett a kapcsolatuk vége.

“Zsolti egy művészlélek, ezt mondjuk mindig is tudtam, csak akkor jutott el hozzám ennek a gyakorlati jelentése, amikor már a gyereken komolyan gondolkoztam. Ritkán volt munkája, terve meg sok, és amikor összeházasodtunk, akkor fogott bele egy művésztelep létrehozásába, ami szerinte nagy szakmai kihívás volt, és pénzügyi előnnyel is járt volna. Én is hittem a tervében, sőt, a közös pénzünkből bele is fektettünk, plusz az én megtakarított pénzem is abban a vállalkozásban landolt. Egy év múlva az egész csődbe ment, ott álltunk legatyásodva, Zsolti meg azt sem mondta, bocs. Korábban éveket dolgoztam azért a megtakarításért. Kérdeztem, mi a terve, hogy visszaszerezze a pénzt, de ő azt mondta, erre már nincs esély, úgyhogy semmi.

Anya dolgozik, apa otthon munkát keres, de nem talál

Teltek a hónapok, én dolgoztam, de nemhogy nullában lettünk volna, adósságot halmozott fel, és mivel a korábban közösen megvásárolt ingatlan egy része az én nevemen volt (akkor még egyáltalán nem zavart, hogy az én nevemre veszi fel, semmire sem gyanakodtam), az adósság is az én nevemen maradt. Kérdeztem, hogy gondolja akkor most a gyereket, ha én elmegyek gyesre, kinek lesz keresete, ki fizeti ki tartozást, amit nem is én csináltam, hogy lesz egyáltalán tető a fejünk felett, de erre legyintett, és szerintem körülbelül azt gondolta, hogy majd valahol lakunk, a bank meg úgysem ér utol, az olyan messze van.

A baba így nem jött össze, de talán jobb is.

Durván veszekedtünk sokat, még közölte, hogy egyszer adott egy nagyobb összeget a kapcsolatunkba, amikor autót vettünk, amit már ugyan eladtunk, de azt vissza szeretné kérni tőlem, én meg akkor megkukultam, és hirtelen nem tudtam felsorolni, mi mindent fizettem én, legalább három autónyi összeget közös életünk során és az összes megtakarított pénzemet. Végül kifizettem az adósságát is, csak hagyjon békén. De azt megmondom, hogy soha, de soha többet nem akarom látni azt az embert.”

A számtalan hasonló helyzetben levő nő közül, csak Zsófi és Lívia vállalta, hogy elmondja a történetét. Ha szeretnéd elmondani a tiédet, oszd meg velünk kommentben, vagy írd le a véleményed!
 
Megosztás Facebookon