nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Baba
Az ilyen adja árvaházba a gyerekét – így ítélkeznek ma a szülést megbánó anyákról

Az ilyen adja árvaházba a gyerekét – így ítélkeznek ma a szülést megbánó anyákról

Elképesztő, mennyire szívesen és milyen durván ítélkeznek a fórumozók azok felett az anyák felett, akik utólag megbánták, hogy gyereket vállaltak.
Anyám borogass!
f Ajánlom

Egy korábbi cikkünkben számoltunk be három nő történetéről, akik – bár szeretik, és szépen nevelik a gyerekeiket – úgy érzik, jobb döntés lett volna, ha mégsem szülnek. Meséltek magukról, elmondták a titkukat, és amikor mindez megjelent, előbújtak a netes trollok is, de szerencsére értelmes kételkedők és megértő kommentelők is akadtak. Az ő megjegyzéseikből válogattunk.

Itt van például Lióra, aki egy egészen elképesztő megoldást javasol azoknak a nőknek, akik utólag nem örülnek annak, hogy szültek. Úgy gondolnám, hogy véleményével, ami egyoldalú és ítélkező, nem ez a fő probléma, hanem inkább az, hogy a realitáshoz nem sok köze van, sem azzal kapcsolatban, hogy mit jelent az állami gondozás, milyen lehet abban felnőni, illetve nem biztos, hogy tökéletes pszichológiai képzettséggel rendelkezik, persze, ezzel mi sem mindig, na, de a lényeg, hogy nem mondhatnánk, hogy tűpontosan látja egy gyerek személyiségfejlődését. De ezer szerencse, hogy előre látja gyerek és szülő kapcsolatának minden mozzanatát szüléstől egészen a késő felnőttkorig. Hát, mindenkinek van egy víziója.

“Ha valaki annyira rühelli a gyerekét, akkor akár be is adhatja államiba, le is mondhat róla, így esélyt adhat a gyereknek, hogy szerető szülők fogadják örökbe, ne olyanok között nőjön föl, akik naponta szembesítik azzal, hogy minek van ő.

De persze nem fogják államiba adni őket, mert mit szólna a falu, meg azért jól esik néha a közönség előtt fürdőzni az anyuka szerepében. Túllépve egoanyukon, azért érdemes belegondolni, hogy milyen érzés lehet egy ilyen nőnemű lény mellett felnőni. És persze, ha a gyerek, érzékelve, hogy az anyjának teher, felnőttként lelép, és rá sem fütyül az anyjára, akkor ő lesz a rossz, mert hát mégiscsak anyád, és enned adott neked.”

József Béni elképzelése eleinte szolidan egyoldalú, és csak kicsit megkérdőjelezhető. (Kicsit nehéz mosolyogni, amikor az ember heteken át nem alszik, de ez egy apró megjegyzés, és nyilván visszafizetődik majd évek múltán.) A kommentelő akkor kezd bedurvulni, amikor közli, a gyermektelenek VALÓJÁBAN hogy érzik magukat, de amit aztán az eutanáziáról mond, az egyenesen hajmeresztő. 

“A gyermektelen emberek 40-50 felett fizetik meg az önzőségük árát.

Egy gyermek nevelése, rengeteg örömet okoz. S ez semmi mással össze nem hasonlítható. Nem véletlen, hogy a gyereket nevelő emberek többet mosolyognak. A gyerektelen élet elpazarolt, ez akkor is így van, ha mindenkinek mást mondasz. De amikor egyedül vagy, és belenézel a tükörbe, akkor nem kell hazudnod! A gyerektelen ember becsapott. Azt hiszi mindig 20 éves. A buli 40-ig elmegy, de azután már nem a buli sztárja vagy, hanem a bohóca. A család egy szoros kötelék. Olyan emberek közössége, akik számíthatnak egymásra. Azért hoztam fel Konczot, mert ha összehasonlítod Csepregivel láthatod, hogy melyik boldogabb. Éva, mert van gyereke. (…) Az eutanáziát a gyerekteleneknek találták ki, hogy ne éljenek nyomorultan.”

BoliKa szintén azok között található, akik tudni vélnek olyasmit is, amit mások nem. Vagy legalábbis kérdései sokatmondóak, csak nem világos, hogy mire utalnak. Én azt figyeltem meg az évek során, hogy a legnagyobb emberi értékeket állítólag mélységesen megélők nagyon komolyan képesek sajnálni embertársaikat. Hiszen BoliKa sajnálja, hogy ezek az anyák nem élik meg az önzetlenséget, amelyet ő bizonyára ismer. Illetve komolyan nem értem ezt a kötelező boldogságot. Hol van az megírva, hogy bárkinek is boldognak kell lennie? Egy anyának vagy egy nőnek? Ne szúrjunk már ki magunkkal, hogy még a boldogtalanság miatt is szégyelljük magunkat!

“Azt gondolom, hogy ők valójában nem anyának valók.

Mindegyik vallomásból csak az emelkedik ki, hogy mennyire egoisták – ők mi mindenből maradnak ki, mennyi áldozatot hoznak, mennyire nincs idejük a saját életüket élni. Vajon Annának nem lett jobb a házassága, mikor a férje megkapta a vágyott utódot? Vajon Klári kinek bizonyított bármit is a felelőtlen partnerkapcsolata után, amikor teherbe esett? Vajon Ildi miért gondolja, hogy évtizedekig lekötik majd az ikrei? Sajnálom szegényeket, mert a lényeg marad ki az életükből az önzetlenség megélése és akármennyire törődnek is a gyermekeikkel azok érzik, hogy ők nem boldogságot és elégedettséget hoztak az anyjuk életébe – bár ezt bizonyára meg sem tudják majd fogalmazni (talán csak sok pszichoterápia után) mégis hatással lesz az életükre, depresszió, alacsony önértékelés formájában.”

De a topon mégiscsak Mentha Görgy áll staccatóba hajló, konkrét, nem túl diszkrét, ámde sötétszürkén világló, egyszerű kijelentésével.

“Aki az anyaságot nyűgnek tartja, tartsa nyűgnek a házasságot, a szexet, a családot és a férfiakat, meg a lompost is.”

Érted, nem? A legvilágosabb szillogizmus. Egyikből egyből következik a másik. Vagy mégsem?

Igazán szerencse, és nekünk is öröm, hogy vannak árnyaltabban gondolkodók, akik el tudják fogadni a nyilatkozó nők önvallomását:

“Mi emberek különbözőek vagyunk. Ami az egyiknek az élet boldogsága, a másiknak csaknem börtönt jelent. Egy dolog biztos: az ember élete akkor változik meg gyökerestül, amikor gyermeke lesz. Egy olyan felelősségvállalás, ami a legrövidebb időre is 18-20 évig tart, és természetesen még tovább. Azért, mert egy anya nem lelkendezik állandóan az anyasága miatt még kiválóan nevelheti, ellátja gyermekét.” 

Hallode például azt is magyarázza, hogy értelmetlen mindenkit ugyanolyan mércével mérni, és nem mindenkinek ugyanolyan fárasztó a gyerekével lenni és elvégezni a házimunkát is.

“Olyan ördögtől való, hogy egy anya vágyhat arra, hogy néha elmenjen fodrászhoz, ruhát venni magának, vagy csak beülni valahova a barátnőkkel?

Mert sajnos ezt nem mindenki engedheti meg magának. Aki meg igen, az szaranya, mert időnként rábízza a gyerekét pl. bébiszitterre vagy mamára? Ha hiszed, ha nem, nem mindenki egyformán fáradt, nem lehet mindenkit egy kalap alá venni, nem lehet azt mondani, hogy minden anyának pontosan ugyanannyira nehéz. Megértőbbnek kéne lenni és nem a ló túloldalára átesni, hanem megmaradni az arany-középúton.”

Heidt hozzászólása is nagyon fontos, mert kiemeli, hogy beszélni kell a témáról, de főleg, hogy behozza az apákat is a képbe.

“Szerintem nagyon sokan vannak, akik ideig-óráig megbánják a gyermekvállalást. Ebben szerepe lehet a családi kapcsolatok változásának (házastárs kilépése, szülők elhalása, stb.), és az életkörülmények drasztikus átalakulásának. Az még mindig jobb, ha legalább maguknak be merik vallani a problémát, mintha önmagukat is becsapnák. Persze jobb lenne erről (is) nyíltabban beszélni, de azt nem illik. Rögtön jönne a rossz, gonosz szülő megjegyzések áradata. Talán, ha ez a téma is nyitottabb lenne, még segítséget is kapnának ahhoz, hogy a szülőséget ne csak negatívumként, áldozatként éljék meg. És figyelem! Tudatosan nem anyát írtam,hanem szülőt. Bizony-bizony, az apák is meg szokták bánni a gyermekvállalást, talán még többen is mint a nők. Elég nehéz felfogni, hogy a gyermekvállalás (jobb esetben) életfogytiglanos feladat.”

Mi azt gondoljuk, hogy mindenki érezheti magát rosszul, és meg is bánhatja a döntéseit. Örülünk, ha valaki mer beszélni a negatív érzéseiről, a boldogtalanságról. Nekünk sem adták olyan könnyen az anyaságot, és úgy gondoljuk, hogy aki imádja az anyaszerepet, az fürdőzzön benne, aki pedig nem, az csinálja úgy, ahogy illik hozzá. Továbbra is azt fogjuk hirdetni, hogy nem kell ide az egyenruha.

Megosztás Facebookon