nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Baba
Terhesen szerelmes lettem a férjem kollégájába

Terhesen szerelmes lettem a férjem kollégájába

Edit barátnőmmel elsodort minket az élet, néhány évig nem beszéltünk, és mostanában, öt-hat hónapja vettük fel a kapcsolatot, de azóta mindent tudunk egymásról. Nem mondom, hogy nem hezitált – érthető módon –, de végül beleegyezett, hogy megírjam a történetét, ha másnak nem, tanulságnak mindenképpen jó, hogy ilyen bizony van, és talán nem is kell kétségbe esni tőle.
Anyám borogass!
f Ajánlom

“A férjemmel szerintem elég jó páros vagyunk már az elejétől fogva, ezt főleg azért mondhatom így, mert láttam másokat magunk körül, sok történetet hallottam meg ismertem, és ahhoz képest mi viszonylag stabilan és örömmel kitartottunk egymás mellett. Szerettünk is együtt lenni, ezért vártunk a terhességgel, aztán meg jött hét hónap hiábavaló próbálkozás, ami felőrölte az idegeinket a vége felé, és hozott jó pár konfliktust, kérdést, egymás hibáztatását, de végül mégis úgy éreztük, hogy összekovácsolt minket.

Mert aztán a nyolcadik hónapban megfogant a babánk, és minden helyreállni látszott.

Nehéz ám ezt megfogalmazni, hiszen szeretem a férjem, mindig is szerettem, akkor is, most is, ez valahogy nem volt kétséges. Féltünk persze, hogy mi van, ha baj történik, ha elvetélek vagy bármi, mindenben segített nekem, idilli lett volna a helyzet, ha nem kellett volna mondjuk talpalnom a munkában meg ne lettem volna állandóan álmos, de azért ezzel majdnem mindenki így van várandósan.

Aztán elmentem ugye arra a karácsonyi bulira a férjem cégéhez, ahova mindenki vitte a partnerét, és akkor mi is megjelentünk, ez már a negyedik hónapban történt, nagyon cuki volt ráadásul a férjem, mert büszkén mutogatott mindenkinek, mivel már egy egész picit látszott a pocakom. Na, és akkor találkoztam az új kollégájával, T-vel. Ritka dolog az első látásra, nekem aztán különösen, de T-vel valami ilyesmi történt. Teljesen megmerevedtem, amikor először beszélgettünk, görcsölt a gyomrom, gondolom, kipirult az arcom, és mindenáron igyekeztem nem úgy viselkedni, mintha tetszene nekem, utána pedig mindenképpen próbáltam elfelejteni, ami azért sikerült is, hiszen nagy esély nem látszott arra, hogy újra látom.

Csak ugye az terhesen olyan fura érzés, hogy egy másik pasira vágyom. Vagy csak nekem? Azt hiszem, ez zavart.

Totál szerencsétlenség, hogy egy hónappal később, amikor találkozót beszéltünk meg a férjemmel a munkahelye környékén, éppen abba a kávézóba kellett T-nek is beugrania. Odajött hozzám, és amíg a férjem meg nem érkezett, egymás szavába vágva beszélgettünk, és – ez annyira hihetetlen érzés volt – folyton ugyanarra gondoltunk, majdnem mindig ugyanaz jutott az eszünkbe, mintha ketten egy lennénk, plusz egy baba. Végül megjött a férjem, és szerintem fülig pirultam, pedig nem igazán volt miért. Aztán T. persze bejelölt a Facebookon, és állandóan chateltünk, de tényleg amikor csak lehetett, és nyilván ettől már durván lelkiismeret-furdalásom volt. Kicsit többször találkoztam a férjemmel éppen azon a helyen, és véletlenül mindig megemlítettem T-nek, hogy ott leszek, és akkor ő odajött előbb, és beszéltünk, vagy néztük egymást, és aztán elment gyorsan, hogy a férjem ne vegye észre, hogy ennyiszer találkozunk.

Képünk illusztráció
Képünk illusztráció

Mit mondjak, elég abszurd a nőgyógyászati vizsgálatokat csinálni, szülős oldalakat böngészni, és közben egy másik férfira gondolni állandóan. Jól titkoltam volna? Nem hiszem? A férjem tudta, csak hagyta? Még az is lehet. Egyszerűen fogalmam sincs. Igazából a legdurvább, ami történt köztünk, az egy randi volt, amit nagy bűntudattal megbeszéltünk nagyjából hét hónapos terhes koromban – basszus, mennyire nem feltűnő már egy hét hónapos terhes kismama? hogy lehet úgy titokban randizni? -, és akkor volt egy félig szabad estém, mert a férjemnek el kellett utaznia, na, és akkor sétáltunk a folyóparton, ott, ahol lehetőleg senki sem látja, megfogta a kezem, át is ölelt, amennyire akkor a hasamtól lehetett, és… egyszer tényleg csókolóztunk.

Életem egyik legszerelmesebb csókja volt, talán éppen azért, mert mindketten tudtuk, hogy ez nem folytatódhat, valahogy sejtettük, hogy ennyi a maximum.

Tényleg nem is találkoztunk külön többet akkor. Továbbra is chateltünk, még a kórházban is, amikor már megszületett a kislányom. Nagyon kedves dolgokat írt. Néhányszor arra járt utána, ahol laktunk, és akkor sétáltunk a babával meg megittunk egyszer egy kávét, de már másképp. Nem tudom, hogy addigra elmúlt-e, vagy magunkban zártuk le, mert úgy éreztük, hogy le kell zárni, de mostanra ritkán beszélünk, és a férjemmel minden a régi. Neki sosem meséltem erről, de amikor megemlíti, hogy T. mit csinált a munkahelyen, vagy ha van valami hír róla, akkor furcsán hunyorít.

Nem érzem úgy, hogy féltékeny lenne, sosem kért számon, pedig hát valamit éreznie kellett azokban a furcsa hónapokban. Fogalmam sincs, hogy el kellett volna-e mondanom, de mivel az a megérzésem, hogy ő ezt sejtette, elfogadta, és bízott is bennem, én még jobban szeretem őt. Lehet persze, hogy rosszul látom. De ez már teljesen utólagos. Utólag főleg nem kezdek el magyarázkodni szerintem. Jól vagyunk együtt.

Hát, ennyi. Én terhesen azt hittem, védett vagyok. A szerelemtől és a vágytól is. Tévedtem. Nem bánom teljesen, bár mindent összekuszált.”

 

Megosztás Facebookon