nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Baba
Hogyan tudnánk megtanítani a gyerekeinket, hogy figyeljenek a testükre?

Hogyan tudnánk megtanítani a gyerekeinket, hogy figyeljenek a testükre?

Ráébredtem, én sem követem a saját testemet, én sem értem, miért ad folyton folyvást más reakciót, mint amilyenre számítok, mint amit várok, hát akkor hogyan mutathatnám meg a gyereknek, hogy ő hogyan csinálja?
Anyám borogass!
f Ajánlom

Persze biztos sokan vannak, akik csóválják a fejüket. “Nem szép dolog”, mondják, “milyen anya az ilyen? minek szül, aki még erre sem képes? figyeljen má’ oda”, ésatöbbi, de én hivatalosan úgy döntöttem, hogy túl öreg vagyok a mentegetőzéshez, egyébként pedig tegye fel a kezét, aki annyira, de annyira tisztában van magával és a testével. Szerintem ez a nagy tisztaság csak a rózsaszín posztokban létezik és a megvilágosodott néhányakban, aligha általános annyira, mint az észosztás.

Megmondom őszintén, nem is annyira a szüleimet hibáztatom az érzéketlenségemért a testemmel szemben, azt is eléggé meguntam már – dögunalom folyton a szülőkre mutogatni, nem? 

Inkább ezt a testidegen kultúrát okolom, amelyik annyira testinek tetteti magát néha, hogy a végén még elhisszük, van valami köze az emberhez, amikor pedig nincs.

Mert érdekes módon reklámoknak, filmeknek, videóknak köszönhetően például egész pontosan tudhatjuk, hogy szokás a különböző helyzetekre reagálni, akár fizikai szinten is, ezek gyakorlatilag használati utasítást adnak a megfelelő reakciókhoz: a gyümölcsjoghurt látványára például megnyaljuk a szájunk szélét, mert ingerenciánk támad megenni, összecsapjuk a kezünket, mert annyira gyönyörűnek találjuk az áfonyától vöröslő fehér massza látványát, látunk egy szép férfit, utánanézünk és vágyunk rá, ajándékot kapunk, kibontjuk és a szánkhoz emeljük a kezünket, mert meglepődünk és örülünk, lefröcskölnek vízzel, sikítunk, megcsalnak, az arcunkat a tenyerünkbe temetjük, szomorkodunk, szeretnek, megsimogatnak, boldogok vagyunk, mosolygunk, megkérik a kezünket, még annál is boldogabbak vagyunk, megcsókolnak, vágyakozni kezdünk, kívánnak, jól érezzük magunkat.

Mindemellett pedig van ez az általános, lassan teljesen, de mégsem egészen belsővé váló elvárás, ez az igény, hogy kívánjunk és kívánjanak, vágyjunk és vágyjanak minket lehetőleg non-stop, és persze ennek legjobb módja, hogy fiatalok maradjunk, ami a tökéletes önellentmondás, ez még senkinek sem sikerült, legfeljebb ugye fiatalosnak maradni, de egy idő után már az sem igazán megy. Mert az élet elég egyértelmű és nehezen megkérdőjelezhető rendje például az, hogy megöregszünk.

Képünk illusztráció (Jelenet az Anyád lehetnék c. filmből)
Képünk illusztráció (Jelenet az Anyád lehetnék c. filmből)

És az a tapasztalat, hogy a többi testi változás, reakció és hatás sem feltétlenül úgy történik, ahogy mutatják, de lassan már észre sem vesszük, annyira belénk ivódik az, hogy hogyan is kellene lennie.

Pedig nemcsak az a szomorú vagy szomorúnak nevezhető tény áll teljesen nyilvánvalóan előttünk, hogy a hialuronsav ellenére sem fog úgy feszülni a bőrünk, mint húsz éve, nem lesz ránctalan a kezünk és a szemünk alja, és nem áll úgy a mellünk, a seggünk ésatöbbiésatöbbi, mint…, sőt, nem is leszünk annyira kívánatosak, vagy nem úgy, mint húsz éve, hanem azt is észre kell vennünk, hogy ez az idealizált helyzet, amelyet a reklámok és történetek belénk próbálnak programozni a testünkkel kapcsolatosan, hogy tudniillik vágyjon és akarjon és kívánjon és vágyva legyen 0-24-ben, egyszerűen lehetetlen, csak mert szimplán nincs kedvünk hozzá, nem így működünk, néha szomorkodunk, undorodunk, idegesek vagyunk, mérgelődünk, és például nem vágyunk meg kívánunk. Meg így őszintén: fene akarja azt folyton folyvást.

Ráadásul nem csak azt kapjuk az arcunkba, hogy legyünk kívánatosak meg kívánjunk lehetőleg egyféleképpen (piros magassarkúban, megfelelő melltartóban, egységes derékmérettel, mert anélkül ugye ez aztán nem megy, tökre lehetetlen mezítláb, kis mellel és vastag lábbal nyilván), hanem mindeközben még azzal a teljesen ellentétes, mégis létező és erőszakos üzenettel keveredik ez a teljesíthetetlen testi igény, hogy jól tartsuk szem előtt, valójában csak a lelki mélység számít.

A külső lényegtelen. Ez a tanulság sok mesében megvan, nem? Az iskolában is. És egyébként is. Hát nem a lelki tisztaság az, ami mindennél fontosabb? Minden izomnál, hajzatnál, szőrzetnél, testnél? Hát ki vagy te, ha csak azt nézed?

Érted, csak… azt? Az számít, ami belül van. Az okossága, a segítőkészsége, hát nem lehetsz akkora trampli, lelketlen luvnya, hogy nem veszed észre Józsi szép lelkét, vagy azt, hogy Krisztián jól néz ki ugyan, de egy tahó bunkó? Hát hogy vonzódhatsz Krisztiánhoz, amikor egy barom? És akkor az ember nem azt mondja egy idő után, hogy nem tudom, hogy vonzódhatok egy baromhoz, de sajnos megtörtént, hanem azt, hogy tényleg, ez hülyeség, nem is. De végül mindkét esetben elárulod magad, akkor is, ha folyamatosan vágyó test szeretnél lenni, ami nem vagy, és akkor is, ha úgy teszel, mintha nem lennél vágyó, hiszen abban a helyzetben nem illik.

De ha ennyire félrekondicionálnak minket, és ennyire hagyjuk magunkat – nem könnyű kibújni a nyomás alól –, hogyan mutathatnánk meg a csöppeknek, hogy ne így csinálják? Hogy higgyék el a saját üzeneteiket? Hogyan mondhatjuk azt a lányunknak, hogy mindegy, ki hogy néz ki, amikor mi is hülyén érezzük magunkat piros magassarkú nélkül? De abban is? Amikor mi sem hisszük el a saját vágyainkat, egy másik esetben pedig megpróbáljuk kierőszakolni azokat? Hogyan adjuk át hitelesen, hogy nem számít? Nem számít, mit mondanak mások, mit mond a kultúra – már hogyne számítana, főleg egy gyereknek –, hanem csak az, ami benne van. Az igaz, az van, arra kell reagálni, azt kell elfogadni, és kezdeni vele valamit felelősséggel, odafigyeléssel, meggondolva – de nem kell másképp érezni, mást akarni, hiába mond akárki, akármelyik videó, akármelyik youtuber akármit. Mégis hogyan?

Megosztás Facebookon