nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Baba
“Nem akarom, hogy a lányom eltanulja tőlem az evészavaromat”

“Nem akarom, hogy a lányom eltanulja tőlem az evészavaromat”

Éva evészavarral küzd. Van egy kétéves kislánya, aki épp most ért abba a korba, hogy látványosan utánozza az anyukáját, ezért is vetődött fel Évában a kérdés, hogy mi lesz így a gyermekével, ha leutánozza majd az evészavarát is.
Anyám borogass!
f Ajánlom

Anyám borogass: Mikor kezdődött nálad az evészavar, és mit jelent?

Éva: Kamaszkoromban, ahogy szerintem nagyjából mindenkinek. Kövérnek éreztem magam, ezért egyfolytában fogyókúráztam, ami mostanra, harmincéves koromra már az agyamra ment. Nem kategorizálható az evészavarom, nem kifejezetten anorexia és nem bulimia, valahol a kettő között vagyok.

Állandóan éhesnek érzem magam, nem vagyok hajlandó magamhoz venni olyan táplálékot, ami szerintem hizlal, aztán meg bekattanok, és elkezdek két pofára zabálni, amit aztán kihányok.

Nagyon nyersen ez a helyzet. Már ott is probléma van a fejemben, hogy szerintem minden hizlal, még a levegővétel is. Megszállottja lettem a súlyomnak és a méreteimnek.

AB: Akkor messze van, hogy elégedett lennél magaddal.

É: Szerintem olyan sosem lesz. Az életem akörül forog, hogy mit egyek és mit ne egyek, és ha már megettem, mihez kezdjek vele, kihányjam vagy megtartsam magamban. Ráadásul ez a fajta evésprobléma nem tesz vékonnyá, hiszen a zabálásoknak megvan a következménye, akkor is, ha a vécén kötök ki utána.

Például nem eszem csokit, mert azt nem szabad, de ha rám tör az ehetnék, akkor két tábláig meg sem állok. A múltkor egy ilyen evésroham alatt három zacskó chipset tömtem magamba egy óra leforgása alatt. Szóval nem, elégedett a külsőmmel egyáltalán nem vagyok, mert messze elmarad az általam vártaktól, zsírpárnáim vannak, és úgy általában a molettek közé sorolhatom magam.

AB: És miért most jött el a pillanat, hogy megelégelted ezt az evés körül forgást?

É: Azt hiszem, most ébredtem csak rá, hogy milyen példát mutatok így a lányomnak. Akkor esett ez le, amikor nemrég készülődtem reggel a munkába, és a kicsi lányom ott állt mellettem, úgy tett, mintha ő is kifestené a szemét, kirúzsozná a száját, és mindent leutánzott, amit csináltam. Ha fésülködöm, ő is fésülködni akar, ha fogat mosok, kéri a fogkeféjét. A babáját is úgy pelenkázza át, ahogy én szoktam őt. Márpedig, ha mindent leutánoz, akkor előbb vagy utóbb az evészavarral is ez lesz.

Belém hasított, hogy majd felnőtt korában elmondhatja, hogy “az apámtól örököltem a szememet, az anyámtól meg az evészavaromat”.

Képünk illusztráció
Képünk illusztráció

És ha valamit, akkor ezt az életet nem kívánnám neki. Nem akarom, hogy a napjai arról szóljanak minden percben, mint nekem, hogy megszállottan csak azzal foglalkozom, mikor milyen ételt vehetek a számba. Nem akarom, hogy neki ilyen élete legyen, amiben nem mer felvenni egy feszülős pólót, mert fél, mit szólnak hozzá mások, hogy van egy kis háj a hasán. Szeretném, ha szeretné magát úgy, ahogy van.

AB: Ez pedig ott kezdődik, hogy anya megtanulja szeretni saját magát.

É: Pontosan. Egyértelmű, hogy ha így folytatom, és ebben az önutálatban fetrengek tovább, akkor nem lesz kitől ellesnie, hogy milyen az, amikor egy nő jóban van önmagával. Ha én nem mutatom meg neki, akkor kicsoda? Most azt látja, hogy undorodva méregetem magam a tükörben, sóhajtozom, kipakolom a ruhásszekrényt, felpróbálok tíz szett ruhát reggel, mire kitalálom, mit vegyek fel, és közben mindenféle becsmérlő jelzővel illetem magam.

Azt hallgatja, hogy szidom magamat a nagy fenekem és hasam miatt, hogy panaszkodom a férjemnek, mert szerintem vastag a karom, és arra nem lehet felvenni egy ujjatlant. Aztán meg azt nézi, hogy negyven fokban felveszek egy hosszú ujjú felsőt, hogy takargassam magam. Ebből mi jót tanulhatna el tőlem?

Nemrég a férjem is már figyelmeztetett, hogy be kellene ezt fejeznem, mert azt fogja hinni a gyerekünk, hogy ez a normális egy nőnél. Egy étteremben ebédeltünk valamelyik hétvégén és a férjem próbált rábeszélni, hogy egyek sztrapacskát, mert az a kedvencem, mióta az eszemet tudom. Persze ellenálltam, mondtam, hogy nincs szükségem extra kalóriákra, és inkább csak egy salátát eszem, mert már így is hatalmas a hátsóm.

Miközben vitáztam vele ezen, eszembe sem jutott, hogy ezek a kinyilatkoztatások részemről nem ártatlanok, és sokat jelentenek egy kis kétéves lánynak. Később, mikor kettesben voltunk, akkor mondta a férjem, hogy el kell gondolkodnom rajta, milyen példát mutatok a lányunknak, mert ezzel így tönkretehetem az ételhez és a saját testéhez való viszonyát. Most itt tartok, megpróbálok változtatni.

AB: Hogyan lehet ezen változtatni?

É: Szerintem csak nagyon tudatosan. Nekem úgy megy, hogy odafigyelek a saját reakcióimra, ami nagyon nem egyszerű feladat. Amikor már húsz éve egyféleképpen gondolkodsz, akkor azt nem tudod egy mozdulattal, két perc alatt eltörölni. Ha eszem valamit, akkor figyelek rá, hogy ne tegyek megjegyzéseket az ételekre, ne számolgassam a kalóriatartalmukat. Ha éhes vagyok, akkor igyekszem enni olyat, ami belefér az egészséges étkezés szabályaiba, de nem feltétlenül azért kell enni, mert majd lefogyok tőle. Ha öltözöm, akkor letörlöm az arcomról az elégedetlenséget és este választom ki a ruhákat reggelre, hogy ne lássa a lányom, ha mégis belecsúsznék a gyötrődésbe és elkezdeném szidni a testemet.

Egyértelmű, hogy szükségem van segítségre, úgyhogy pszichoterápiára fogok járni, mert nem tudtam eddig megfejteni a pontos okát az evészavaromnak. Nem tudom, miért ennyire fontos számomra az étel, hogy betölti minden gondolatomat, de biztos, hogy a végére lehet járni egy jó szakemberrel. Csak azt tudom, hogy mindent el fogok követni, hogy a lányomnak ne legyen ilyen evészavara, mint nekem.

Megosztás Facebookon