Követelem a boldogtalanság szabadságát!

Nekem úgy tűnik, hogy – bár látszólag sok mindenkinek vannak nehézségei körülöttünk – aki megszólal a széles interneten, valamilyen módon megszerezte már a bölcsek kövének egy részét, vagy legalábbis részbeni megvilágosodásairól számol be. Vannak ugye a sztárok, akik – hogy hogy nem -, amikor nyilatkoznak, végre ismét jól érzik magukat a bőrükben. Most már senkinek nem akarnak megfelelni. Rájöttek, hogy mennyire erősek. Rájöttek, mi teszi őket boldoggá, és fittyet hánynak a kritikákra. Bár már elváltak néhányszor, most rátaláltak a boldogságra. És innentől csak a szívükre hallgatnak. Elengedték a nehézségeket, a megfelelni vágyást. Feldolgozták a múltat. Tudják, hogy a szépségük valójában belülről fakad. És a szeretetnél, a gyerekeiknél meg az őszinteségnél semmi sem fontosabb.

És emellett pedig ott vannak a kevésbé híres, de aktív megnyilatkozók különféle felületeken, végeláthatatlan életmódtanácsokkal, akik szintén éppen túl vannak valamiféle nehézségen, egy hatalmas krízisen, egy lehetetlennek tűnő, de már megmászott hegyen, és végre tudják, mitől fordul és alakul át mindenki élete.

Ők is megmondják, hogy a harag dédelgetése NEM jó dolog. Mások véleményével foglalkozni, irigykedni NEM jó ötlet. Viszonyaink tisztázása FELTÉTLENÜL hasznos, és a boldogságot NEM érhetjük el anélkül, hogy képesek lennénk önmagunk érdekében jó döntéseket hozni. És nem mellesleg elengedni a múltat. És megtanulni megbocsátani. Megérteni magunkat. Meg másokat. Mert ők is voltak már nehéz helyzetben, de kijöttek belőle, és here is the clue, tessék, mutatom a receptet. “Szeress”, “Bocsáss meg!”, “Hangolódj rá!”, “Élvezd!”

Ezeket olvasva én személy szerint totál hülyének érzem magam. Egy ponton túl fogom a fejem, hogy tényleg csak én vagyok ilyen szerencsétlen? Csak nekem nem megy ez a folyamatos megbocsátás? Csak az én életem áll ilyen banális események egymásutánjából, mint hogy lekésem a villamost, rálépnek a lábamra, véletlenül rohadt céklát veszek a zöldségesnél, hetek óta nem működik a villany a WC-ben, és gondolkozom, hogy el akarok-e költeni több tízezer forintot egy új téli cipőre, vagy béna flancolás az egész?

Hogy megint az oviba kell rohannom tizennégy BKV-járatot használva egyszerre, azon aggódom, hogy elkapjuk-e a hányós-fosóst, és már hetek óta nem találkoztam a barátnőmmel, mert nem tudtam megszervezni, tekintve, hogy az ő gyerekének meg a foga jön, soha nem alszik, a bébiszitter meg megbetegedett, vagy beleakadt a tűsarkúja a villamossínbe, és ínszalagszakadása lett?

Nem azt mondom, hogy nem gondolkozom a megbocsátáson, néha igen, szoktam, viszont sokszor meg egész egyszerűen nem bocsátok meg.

Vagy nem rögtön. Vagy soha egészen. Nem engedem el a múltat, mert még mindig idegesít, hogy a Pisti nyolc éve elárult, mert azt hitte, a legjobb barátjával akarok összejönni, holott nem is akartam, ő viszont kitörölt a telefonkönyvéből, és azt terjesztette, hogy a tanszékvezető barátnője vagyok, pedig a Pistié voltam, vagyis én azt hittem, Elvira meg két éve úgy döntött, hogy nem áll szóba velem, ráadásul meg sem magyarázta. Emellett, és ez komolyabb, halálosan kivagyok azon, ahogy a kórházban bánnak a rokonaimmal, és görcsöl a gyomrom, amikor mindezt látnom kell, és nem tudom függetleníteni magam a látványtól és mindattól, amit tapasztalok. Nem tudom elengedni sem a látványt, sem a gyomorgörcsöt.

Nem hozok jó döntéseket, döntéseket hozok, és minden alkalommal örülök, hogy egyáltalán meghoztam. Nem szoktam úszni a boldogságban, ahogy a harmóniában sem. Időszakonként, de nem annyira jellemző. Vannak nehézségek, amiken túl vagyok, vannak, amiken nem, de nincs receptem. Nem tudok elengedni helyzeteket, mintha csak egy kis pihécskét fújnék el a bőrömről, egy apró kis tollacskát. Egy kis bóbitát nyár végén, amelynek súlytalan kis részeit a szél viszi magával minden nehézség nélkül. Nincs egy rohadt bóbitám, és nem viszi el a szél a gondokat.

Egyébként meg, ha nagyon belegondolok, arra jutok, hogy mindennél még zavarbaejtőbb, ha akkor vagyok boldog, amikor meg elvileg semmilyen recept szerint sem lehetne.

Nem bocsátok meg, és mégis jól érzem magam például. Beteg a gyerek, ülök az ágya mellett, aggódom érte, és mégis öröm van bennem. Öröm is. Veszteségeim vannak, és mégis bekúszik a boldogság. De nem, nem úgy ám! Nem úgy, hogy én már annyira megvilágosodott lennék, hogy mindennek látom az értékét, a szenvedésnek is, és ennek örülök meg hasonlók, nem, egyáltalán nem spirituális emelkedettségből fakadóan, hanem csak úgy.

Megmondom őszintén, elég felszabadító lenne arról beszélni, ami van, vagy adódik. Ez az el kellene engedni eléggé fárasztó. Ennél szívesebben hallgatom azt, hogy “elszakadt a ruhám, mert a Buksi belekapott reggel, de nem vettem észre”, vagy hogy “anyósom halálra szekált szombaton, nem látok ki a fejemből még mindig”, vagy “akkora a pocsolya a szomszéd parkban, hogy a gyerekek összes ruhája sáros lett, a rohadt mosógép meg sem áll”, vagy ilyeneket, de ezt az “engedd el, légy boldog, döntsél már” mantrát már mellőzhetnénk.

Akár hagyhatnánk is egymást szabadon boldogtalannak lenni. Meg döntésképtelennek meg befeszültnek. Mennyivel jobb már teljes szabadságomban idegbetegnek lenni, mint azért, mert szeretni, elengedni, megbocsátani kellene, de ugye nem megy. Hát egy fityiszt. A düh, a frusztráció, a megbocsátásra való képtelenség, a boldogtalanság szabadságát követelem. Úgyis ez vesz körül minket. Legalább ki lehessen mondani.