nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Baba
“Menekültek vagyunk, a terhes feleségem majdnem meghalt az úton”

“Menekültek vagyunk, a terhes feleségem majdnem meghalt az úton”

"Ha visszaküldtek volna Afganisztánba, ha megöltek volna a tálibok, akkor az lett volna a sorsom, de nem tudtam nézni, hogy a feleségem és a még meg nem született gyermekem szép lassan meghal a szemem láttára."
Anyám borogass!
f Ajánlom

A Worldwide Tribe Facebook-oldalán menekültek személyes történeteit gyűjtik, és adományokat arra, hogy a gyerekek a táborokban is tanulhassanak és emberhez méltó életet éljenek. Samir meséli el az útjukat; kisfia nemrég született meg, várandós feleségének pedig olyan terhességet kellett kibírnia, amilyet semmilyen orvos nem ajánlana.

“Samirnak hívnak, ő pedig a kicsi Musztafa. 21 napos, ő az én kicsi hercegem. A büszkeségem, az örömöm. Meg szeretném osztani a történetemet.

Azért jöttem el Afganisztánból, mert a tálibok meg akartak ölni. Régebben az angol és amerikai hadseregnek is dolgoztam, mert jól beszélek angolul. Gazdag családból származom, jó nevelést, alapos oktatást kaptam. Diplomám van. Hatalmas házban nőttem fel. Mindenünk megvolt. Még személyzet is volt a házban. 

Amikor a britek és az amerikaiak kivonultak Afganisztánból, eléggé veszélyessé vált az élet számomra. Köröztek a tálibok, és tudtam, nem állnak meg addig, amíg holtan nem látnak. Féltem, de megpróbáltam az életemet olyan normálisan és átlagosan folytatni, amennyire csak lehetséges. Szeretem az országomat, szeretem az otthonomat, az életemet, nem tudtam elmenekülni

Aztán egy nap lesújtó híreket kaptam. Megölték a testvéremet. Teljesen összetörtem, ahogy a szüleim is, leginkább pedig a Down-szindrómás öcsém, aki gyakorlatilag semmit sem ért a végtelen szereteten kívül. Mégis érezte a fájdalmunkat, és felfogta. Akkor is maradtam, nem hagyhattam győzni őket.

Bátor akartam lenni a szüleim, a testvérem és a várandós feleségem miatt… egészen addig a szörnyű napig…

Szürke délután volt, egy taxi anyósülésén utaztam, két barátom hátul, a sofőr mellettem. Észrevettem a visszapillantó tükörben, hogy egy motoros jön mögöttünk, de igyekeztem nem táplálni a gyomrom mélyén lévő folyamatos rettegést. Ahogy egy kereszteződéshez értünk, a motoros felgyorsított, egészen mellénk ért. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, majd eltűnt a másik irányba, füstcsíkot húzva maga mögött. 

Mielőtt időm lett volna gondolkodni, a világ felrobbant körülöttem. A motoros mágnesbombát erősített az autónkhoz, és abban a pillanatban az életem örökre megváltozott. Két barátom és a sofőr azonnal meghalt, én olyan sérüléseket szenvedtem, amelyekből sosem fogok teljesen felépülni, de valahogy mégis életben maradtam. Egy hónapot töltöttem kórházban, a családom sírt az ágy szélénél. A feleségem arra gondolt, hogy gyermeket vár, aki már sosem fogja ismerni az apját. De eldöntöttem, hogy ott leszek az elsőszülött fiam születésénél, harcoltam és harcoltam, amíg annyi erőt nem gyűjtöttem, hogy elhagyhattam a kórházat. 

Amíg viszont lábadoztam, döntést hoztam. Nincs más választásom, mint elmenni. Az éjszaka közepén indultunk el a szüleimmel, az öcsémmel, a terhes feleségemmel. Annyi pénzt vittünk magunkkal, amennyit csak bírtunk, de minden más ott maradt; szeretett otthonunk, minden, amiért életünkben dolgoztunk, semmit sem jelentett az életünkhöz viszonyítva.  

Több ezer dollárt fizettünk csempészeknek, hogy Iránon keresztül Törökországba vigyenek minket.

Büszke ember vagyok, felelősnek éreztem magam a szüleim, a testvérem és a gyönyörű feleségem iránt. Olyan méltóságteljessé akartam tenni az utat, amennyire csak lehetséges. Azt gondoltam, ha többet fizetek, legalább rendesen bánnak velünk. Hogy mekkorát tévedtem! Egy teherautó hátuljába nyomorítottak minket, és azt mondták, semmi zajt nem csaphatunk, nem is mozoghatunk, mert ha Iránban megtalálnak, egyenesen visszaküldenek Afganisztánba. Törökországig ki kellett bírni. Beültünk a teherautóba, a térdünk a mellkasunknál, napokig utaztunk így. A kisöcsém nem értette. A feleségemnek fájt a hasa. Csöndes könnyek gördültek anyám arcán. Láttam, hogyan csillognak a sötétben. Annyira tehetetlennek éreztem magam. Mintha az egész világom összedőlne körülöttem. 

Ültünk és ültünk naphosszat, váltakoztak a nappalok és az éjszakák. Továbbra is fájt a sérülésem, de erősnek kellett lennem a családom miatt. Egészen addig ültünk, amíg a feleségem teljesen magába nem fordult, a szemei is mintha befelé néztek volna, nem válaszolt, nem reagált. Ekkor kezdtem el dörömbölni. Ha visszaküldtek volna Afganisztánba, ha megöltek volna a tálibok, akkor az lett volna a sorsom, de nem tudtam nézni, hogy a feleségem és a még meg nem született gyermekem szép lassan meghal a szemem láttára.

Dörömböltem a teherautó falán, segítségért kiabáltam, amíg meg nem hallottak, és ki nem nyitották az ajtót. Semmi másra nem emlékszem ebből, csak arra, hogy akik kinyitották az ajtót, törökül beszéltek. Nem értettem őket, de azok voltak a legédesebb szavak, amiket életemben hallottam. Biztonságban voltunk.

Az élet Törökországban lehetetlen. Sehova sem tudtunk menni. Sehol sem tudtunk aludni, enni, vizet szerezni.

Aznap éjjel az utcán aludtunk, a járdán. Semmilyen más lehetőség nem adódott. Nem vállalhattam munkát, mert Törökországban ez illegális, és senki sem segített nekünk. Semmiféle jövőt nem láttam a családom és a fiam számára, így új tervet kellett kitalálnom, és úgy döntöttünk, Görögországba megyünk. 

Az utolsó megtakarított pénzünket egy csempésznek adtuk, hogy juttasson át Görögországba. Azt ígérte, biztonságos lesz, és megcsináljuk, de abban a pillanatban, amikor megpillantottuk a hajót az éjszaka közepén, vissza akartam fordulni. “Nem lehet visszafordulni” – mondta a csempész, és a zsebében levő fegyverre tette a kezét. Az egész családom pánikolva várta a fejleményeket. “Rendben – sóhajtottam –, megyünk Görögországba.”

Amint mindenki fellépett a hajóra, vártuk a csempészt is, de ő kint maradt. “Te” – mondta, és előrerángatott engem a tömegből. Néhány másodperc alatt megmutatta, hogyan kell beindítani a motort, és az ég felé intett, “menj Görögország felé”, utasított; a pánik kezdett eluralkodni a testemen.

Nem hittem el, mi történik. Még egy autót sem vezettem korábban, nemhogy hajót.

Minden csontom és izmom remegett, mégis, megint kényszerítettem magam, hogy erős legyek a feleségem, a családom, a kisöcsém kedvéért, és elindítottam a motort. Szerencsések voltunk, a  tenger pedig nyugodt. Eljutottunk Görögországba, ahol önkéntesek vártak ránk a parton takarókkal és vízzel. Fogták a kezünket, amikor kiugrottunk a hajóból. Soha akkora megkönnyebbülést nem éreztem. 

A fiam, Musztafa, itt született meg, Görögországban. Az én Musztafám, a jövő. Nem volt babaruhánk sem, semmi, de ő él, és napról napra növekszik. Ugyanabban a menekülttáborban vagyunk, mióta megszületett, mivel a feleségem még gyenge, és nem tudjuk még, mihez kezdjünk. Az élet itt nagyon nehéz. Az én gyönyörű édesanyám, aki valaha elbűvölő, csinos és divatos asszonynak számított, kölcsönkapott ruhákat hord és sátorban alszik. Apám, a büszke üzletember, azzal tölti a napjait, hogy ül és a semmibe bámul. Mióta idejöttünk, kihullott a hajam. 26 éves vagyok, és szinte kopasz. 

Megpróbálok hasznos lenni és fordítok az önkénteseknek, tanítok az iskolában. Ha elhagyom magam, nem tudom, mi történik a feleségemmel, aki minden nap álomba sírja magát. Ez nem az az élet, amit akartunk, amiért dolgoztunk, vagy amit megérdemlünk. Mindent meg akartam adni neki, és nézz csak ránk most. Nem akarok mást, csak egy esélyt. Bármit megteszek. Mindegy, hogy milyen munka, nem érdekel, csak egy esélyt szeretnék, hogy visszakapja az életet a családom.”

Olvass többet a menekültekről:

Megosztás Facebookon