“Annyira féltem, hogy rossz anya leszek, hogy nem akartam gyereket”

“Amikor öt- vagy hatéves voltam, könyörögtem anyukámnak, hogy szüljön még egy gyereket. Egy babát. Bár volt már egy bátyám és egy öcsém, túl közel álltunk korban egymáshoz, és soha nem tudtam nekik pelust cserélni, ringatni őket. Egy babát akartam. Egy baba babát. És bár nem tudom, mit mondtam, úgy gondoltam, gondoskodnék róla, etetném, fürdetném, úgy nevelném fel, mint a sajátomat. De ahelyett, hogy szült volna egy babát, anyám vett nekem egy aranyhalat. Ahelyett, hogy szült volna még egy gyereket, vett nekem egy játék babát. És bár lehet, hogy anyámnak már elege lett a gyerekekből, én nagyjából ebben a korban akartam mániákusan azt, hogy legyen saját családom.

A jövőbeli családomra gondoltam persze: férjre, két – vagy három – gyerekre, családi kutyára és egy csodálatos házra, kerítéssel, bokrokkal, gesztenyefával.

A jó hír az volt, hogy megtaláltam, és férjhez mentem ahhoz a férfihoz, aki az enyémhez hasonló álmokat dédelgetett. Úgy értem, minden egyes apró részletről a ház kerítésével kapcsolatban nem kérdeztem meg, de tudtam, hogy akar gyerekeket. Mindketten akartunk. Csakhogy, mivel mindketten fiatalok voltunk, amikor összeházasodtunk, nem kezdtük el egyből a gyors szülővé válást. Helyette inkább élveztük a kapcsolatunkat, egymást, mint férjet és feleséget.

Sajnos valamivel az esküvő után, de a második vagy harmadik házassági évfordulónk előtt, megváltoztak a dolgok. Az én világlátásom változott meg, és elkezdtem megkérdőjelezni a szülőséget úgy általában. Hamarosan pedig rettenetes ideges lettem arra a gondolatra, hogy anyává válhatok. Mondtam a férjemnek, hogy megváltoztattam a véleményem. Talán mégsem kell nekünk gyerek. Talán nem kell nekünk család. Talán csak egymásra van szükségünk. Bulizhatunk és utazhatunk kedvünkre. Megöregedhetünk együtt, csak mi ketten.

A legnagyobb félelmem az volt, hogy nem lennék »jó anya«.

Nem voltam biztos abban, hogy szerető és megértő tudok lenni. Nem voltam biztos abban, hogy együtt érző, vicces, szellemes és melegszívű tudok lenni. Abban sem voltam biztos, hogy képes lennék önzetlen lenni: elég önzetlen ahhoz, hogy feladjam a karrierem. Hogy feladjam a személyiségem, a testem. (Tudom, hogy ez utóbbi nagyon szörnyen hangzik, de ha valaki evési nehézséggel küzdött – mint én –, tudja, mit jelent ez, és meg fog érteni engem. Ezek a félelmek ugyanis teljesen normálisnak és racionálisnak tűnnek abból a nézőpontból.) Nem gondoltam, hogy erős és érzékeny tudok lenni. Nem gondoltam, hogy szilárd és biztos tudok lenni, és azt sem, hogy egyedülálló szülő tudnék lenni. Nem mintha ezt terveztem volna, de mivel az apukám 12 éves koromban meghalt, irracionális halálfélelmem van. Túlzottan is tisztában vagyok a halandósággal, és az óra folyamatos tiktakolásával.

Attól féltem, hogy ha lesz egy gyerekünk, történik valami a férjemmel. Vagy, még rosszabb esetben, valamelyik gyerekünkkel. És akkor mit fogok csinálni? Mit csinálnék, ha lenne egy lányom, és hirtelen maga akarná intézni az életét, ahogy én csináltam korábban? Mit tennék, ha hátradőlve kellene néznem, hogy a fiam tönkreteszi az életét, ahogy régebben az apja is csinálta? Kibírnék egy diagnózist, hogy rákos vagyok, vagy más végzetes betegségem van? Képes lennék folytatni mindent, ha valami történne a gyerekeim apjával, életem férfijával? Tudnék figyelni a gyerekeimre, megnyugtatni őket ítélet nélkül, és anélkül, hogy bármerre is kényszeríteném őket? Vagy véglegesen elbuknék? Elbuktatnám magamat?

De az élet misztikus módokon tör utat magának, és különösek a mozgatórugói, én pedig 2012 őszén munka nélkül maradtam. Ez volt az az időpont, amikor rájöttem, hogy kaptam egy esélyt: újradefiniálhatom magamat, a személyiségemet, az életemet.

Elkezdhetek bízni, akárcsak a férjem, és megpróbálkozhatunk a gyerekkel.

Így meg is próbáltuk. Szeptemberben abbahagytam a tablettát, és novemberben terhes voltam. Bár nem jött könnyen az anyaság, a legelején küzdöttem, hogy kapcsolódjak a lányomhoz, küzdöttem önmagammal, a szülés utáni depresszióval, mostanra, bár vannak kétségeim és néha “rossz anyának” nevezem magam, a félelmeim nagy része elmúlt. Mert az, hogy van egy lányom, tulajdonképpen karriert csinált nekem.

Az, hogy van egy lányom, segített átalakítani a testképemet. És az, hogy van egy lányom, megértőbbé, együtt érzőbbé tett több értelemben is. Az elképzelésem a »rossz anyáról« – amelyik minden gondolatom lefoglalta annak idején – átalakult egy erősebb, szerető, önzetlenebb énné. Nem egy tökéletes énné, persze, de egy sokkal jobb verzióvá, mint amit valaha is el tudtam képzelni magamról.”

Olvass többet a gyerekvállalásról:

• “Őszintén, fogalmam sincs, miért szültem négy gyereket”
• 6 rettenetes érv a gyerekvállalásra
• Lehet-e pénzzel ösztönözni a gyerekvállalást?