“Anya, miért nem busznak szültél engem?”

Hogy hogy kezdődött pontosan, nem tudnám megmondani.

Annyi bizonyos, hogy lekéstük a négyes villamost. Éppen azt, amelyiket nem lett volna szabad. Mert mi – ha egy mód van rá – nem Combinóra szeretünk szállni, hanem régi típusú Ganzra. Na jó, nekem aztán mindegy, de az aprónak nem. És a Ganz berregett, és elment, hiába futottunk. Szóval ekkor már mindenképpen megvolt a baj, igazi, kemény, ötéves córesz, és kicsi kimondottan hibásnak talált engem abban, hogy nem várt meg minket az a bizonyos négyes. Az a helyzet egyébként, hogy majdnem mindenért hibás tudok lenni: azért, hogy tél van, vagy nyár, vagy esik a hó, vagy beteg a legjobb barátja. A hatalmam, mint az Úristené. Úgy tűnik.

Megindult hát egy kisebb balhé a következő Combinón, melyet csitítani igyekeztem, már nem emlékszem, hogy milyen szó követett milyen szót, csak hogy kábé két megállón át tartott, majd a következő gondolat fogant meg az fejében: “Én igazából busz szeretnék lenni! nem akarok óvodába menni! miért nem lehetek busz vagy villamos? Akkor össze-vissza utazgathatnék a városban, és ha megunnám, egy másik busz vonalára állnék át“. Megkérdeztem, melyik busz lenne. “Az ötös, mert az volt az első járat a városban.” Hát, most is megtudtam valamit, gondoltam, fogalmam sem volt arról ugyanis, hogy melyik jött előbb a buszok sorában, és majdnem elméláztam ezen a kérdésen, amikor megérkezett az első próbatétel, a mélységes, filozofikus, ugyanakkor húsba vágó interrogáció első fordulója:

“De én miért nem születtem busznak?” Izé. Mit válaszoljak? Miért? Miért nem születtünk busznak, gombának, kaktusznak, zsírkrétának, féltéglának?

Rögtönzök. “Tudod, akkor nem lehetnék az anyukád. Én sajnos nem tudok buszokat szülni.” Ezen elgondolkozik, én nem, igyekszem nagyon nem elképzelni, milyen lehet buszt szülni, mert nyilván rettenetes, ő pedig eléggé elszomorodik, sőt mi több, meglehetősen felháborodik. “Ha meghalok, akkor utána majd busznak születek?” Fogom a fejem. Nem gondolok semmit a lélekvándorlásról, sem jót, sem rosszat, és még a meghalást sem szeretném bátorítani. “Nem tudom. Lehet. De nem vennék rá mérget” – mormogom.

Egy fényreklám elvonja a figyelmünket, vagyis az övét, továbbá egy zebra, egy lámpa, egy tényleges busz, amire át kell szállni, számtalan rohanó ember és egy pláza. Végül csak ülünk már, amikor meglátom az új tizenhetes villamost, és mivel folyton elfelejtem, melyik járműnek milyen a márkája, ez a fonódó meg csak csillog-villog, rákérdezek, “Figyelj, hogy is van ez a tizenhetessel? Ez most egy CAF, vagy mi?” Durcásan ül mellettem, fejét azért kicsit a vállamra hajtja. “Nem mondom meg.” “Miért?” “Mert te vagy a hibás!” “Most miben?” “Abban, hogy nem lehettem busz.” Ekkor bevillan előttem, akárha életünk filmjét látnám, Cassandraként a jövőbe nyernék betekintést, egy jelenet húsz-huszonöt évvel későbbről: egy pszichológiai rendelőben ül a felnőtt fiam, nagy a keze, nagy a lába, szép a szeme, csak éppen el van kámpicsorodva. Tekintetében keserűség ül és fájdalom. Hallgat hosszan, majd a csendet megtörve ezt mondja: “Az anyám… az anyám sok megbocsáthatatlan dolgot követett el ellenem. Rengeteget hibázott… Nem az első, de egy korai fájdalom, amit nekem okozott, az volt, hogy nem busznak szült engem.”

És nagyjából ezzel egy időben, amikor a pszichológust képzelem el, a Kosztolányit elhagyjuk, és rengeteg idegesítő ember zsong körülöttünk, buszban és buszon kívül, egy dalfoszlány kezd zakatolni a fejemben, és megindul a gondolatsor, hogy egyébként mi minden akartam én lenni, ami nem lettem.

“Te miért szültél meg engem?” – ez az egyszerű, enyhén vádló kérdés szakítja meg a kibontakozni készülő mélységes önfeltárásomat.

Csak egy busznyi ember hallja, de nem nézek körül. Úgy képzelem, hogy nincsenek is ott, vagy nem figyelnek, nem is kérdezte olyan hangosan. Halkan magyarázok valamit. Hogy azért, mer ott voltál a pocakomban. Rájövök, hogy ez hülyeség, mintha jobb híján született volna, csak mert nem egy busz volt a pocakomban. Mondom azt is, hogy vártuk, meg szerettük volna, ha megszületne.

Elfintorítja az orrát. Hát persze, hogy busz akart volna lenni. Hülyeség már kisgyereknek jönni a világra, úgy tűnik. Ahogy leszállunk, új taktikát választok. “Tudod, mit? Én meg almafa szeretnék lenni. Csak sajnos nem vagyok.” Egyébként az almafa mellett jelen pillanatban inkább szikla lennék, amelyik csak van, ezer évekig egy helyben áll, elmossa a tenger, és vagy tudja a választ mindenre, vagy inkább mit sem törődik vele. Ezt nem említem. A sziklavágyat. Felcsillan a szeme, és rájön, hogy ő meg eper. Vagy áfonya. Vagy görögdinnye. Az lenne leginkább. Csicsergi, hogy gondoljam meg, én meg lehetnék krumpli, borsó meg bab. Nem kecsegtet egyik sem.

Mire beérünk az oviba, már inkább kutya lenne.

Vagy jó, cica, a mami cicája mellett egy másik, mert akkor együtt falatoznának a szerinte jó illatú cicakajából reggelente. A cica nekem is tetszik, macska talán még én is lennék. Kutya semmiképp. Ne már, folyton csak ragaszkodni, egy embertől függni, na azt azért nem. De egy macska, az nem is rossz.

A hangulat viszont fokozódik, mert kicsi megint és újra és újra rájön, hogy nem tud macska lenni, nem tud kutya lenni, busz sem, mert basszus, ő most kisgyerek, és ebből kell élni. Nem tudok neki jót mondani, csak azt hangsúlyozom, hogy gondolja meg, ha cica lenne, akkor meg kutya, áfonya és busz nem lehetne, és eleve mindig csak az egyikkel kellene beérni. Végtelen keserűség ül ki az arcára, és ekkor történik az a nagy szerencse, hogy megérkezik az óvónéni, a világ legjobb óvónénije van nálunk ugyanis, ebben nem nagyon tudok vitát nyitni, és javaslom, hogy kérdezzük meg őt, mert én ugyan végeztem nagyon komolynak mondott szellemi tanulmányokat valaha, de ennek ellenére vagy éppen emiatt úgy gondolom, hogy a világ legjobb óvónénije nálam százszor jobb válaszokat tud adni. Felvázoljuk neki a problémát, és ő annak taglalásába kezd, hogy busznak lenni ugyan nem lehet, de sokféle módon meg lehet az ügyet közelíteni, buszvezető meg közlekedésirányító ugyanis bárkiből válhat.

Guggolunk a kicsi körül ketten, és a baj csak az, hogy ő már fél órája érti a problémát, és fél órája vagy sokkal régebben felfogta, hogy most ez egy megoldhatatlan helyzet. Lekonyul a szája, kicsit remeg, majdnem sírva mondja, hogy “De az a bajom, hogy nem lehetek az, ami akarok. Nem lehetek valami más.”

És én egyszerre tartom ezt végtelenül aranyosnak, szörnyen okos felfedezésnek és érzem át a kijelentés rettenetes súlyát és esik rám az az ezer vágyam, ami nem lettem én magam sem,

igaz, én tárgy sosem szerettem volna lenni, de – mint Varró Dani Babaarcú Démona – legalábbis tündér, vámpírlány, hölgyszínész, tanárnő, topmodell, balerina, szüfrazsett, mesehős, nyomozó és rocksztár minimum, aztán mégiscsak magam lettem, ráadásul – ó jaj – még egy vacak démon sem vagyok. És baromira semmit sem tudtam mondani erre a fájdalomra. Hogy a másik életek vagy tárgy-életek, azok nem a mieink, egyszerre mégiscsak egy darab ember lehetünk. És sír ezen egy gyerek, aki pedig még szinte bármit választhatna, lehet nyelvész, fizikus, buszvezető, kamionsofőr (ne, lécci), futballsztár és filmrendező, könyvtáros, kukás bácsi, parkőr, dzsungelharcos, forradalmár, medveidomár, mittudomén. De macska meg busz, basszus, nem.

Presser Pici kicsit megváltoztatja a dalszöveget, és azt énekli a fülembe, hogy “lehettem volna valami más, de más, az valami más lett”, szól a rock’n’roll odabent a fejemben, bár kicsit halkabban, mint kéne, és miközben elhagyom az óvodát, szelíden kapcsolatba lépek a szellemvilággal, és fohászban kérem, hogy a következő életben, talán, mégse busz legyen a gyerek, ha egy mód van rá.

Olvass még többet az anyaságról:

• Anyaság: elképzelések vs. valóság
• Az anyaság gyönyörű testei – lenyűgöző fotósorozat
• 11 jel, hogy fantasztikus anya lesz belőled