Baba

A pasik tényleg csak AZT akarják?

Az, hogy a női szexualitás igencsak sokszínű lehet, és nem, nem annyiból áll, hogy a nők szende lánykák, akik valójában csak a szerelmet, a hűséget és a biztos családot keresik, ugyanakkor nem is feltétlenül ribancok, és a két véglet közt ezer árnyalatban léteznek szexuálisan, már sokakhoz eljutott. Bár tény, nem elég emberhez.

Könyvek és cikkek íródnak a témáról, mozgalmak szerveződnek köré, és az üzenet lassan, nagyon lassan, de halad előre, a téma be van dobva. Csak közben, úgy tűnik, nem tudjuk, mi van a férfiakkal

Ők csöndben hallgatnak, vagy róluk hallgatunk?

Párkapcsolati dinamikákról, szerepekről, nőkről könyvek, interjúkötetek jelennek meg, de a férfiakról alig-alig. A hangjukat hallani, elirányítgatják a világot, de mintha szexuálisan beleragadtunk volna mindnyájan az őket körülvevő sztereotípiákba. Mert ugye tudjuk, ők mindig csak dugni akarnak. Csak legyen egy lyuk, az kell nekik, már teszik is bele. Nekem egy idős néni egyszer azt magyarázta, hogy ezért igazából nem is hibásak, hát ilyenek, a nő a hülye, aki ezt nem tudja kezelni. Aki hagyja, hogy más nők is a közelébe menjenek, vagy nem tárja szét elégszer a lábát.

A pasik tényleg csak AZT akarják?

Csöndben reménykedek, hogy ez a nézet már csak nagymamám kortársainál él, pedig tudom, hogy nem, mindenesetre ennek a rettentő sztereotípiának egy gyengített változata bennünk is megtalálható, vagyis hogy ha nem is ennyire, de ennyire állatok a fiúk, mégis bármikor képesek arra. Arra, na. Csak a farkuk irányítja őket, és ez részben igaz, másrészt pedig az vele a baj, hogy mindkét oldalon elhisszük. Vagy elvárjuk. Vagy rosszul érezzük magunkat, ha nem így van. Hiszen ő tudja, hogy elvileg csak dugni akar, akkor is csinálja, ha nem fűlik hozzá a foga annyira, vagy nem most, azonnal, meg mi is tudjuk, és ha nem csinálja, megvan róla a véleményünk. Vagy magunkat hibáztatjuk.

De igaz ez? Egyszerűek, mint a fakocka? Ez volna minden?

Hiszen sejthetjük, hogy ez így nem lehet. Láttuk már őket. Sok helyzetben láttuk, és tudjuk, hogy alig van köztük olyan, aki ne bizonytalankodna néha. Akinek például a nemi szervével, a teljesítményével kapcsolatban ne lennének néha kétségei. Akinek ne lenne rossz emléke arról, hogy bántották emiatt, vagy hogy kevesebbnek érezte magát, vagy félt, hogy nem lesz elég. 

A vaginamonológokban a nők rengeteg bizonytalansága, félelme és öröme feltárul, amikor a puncijukról beszélnek. A mellbeszélgetésekben, amit Hoppál Bori csinált és írt, szinte az egész életük felidéződik a gyermekkorral, kamaszkori botladozásokkal, lehetetlen és boldog kapcsolódásokkal együtt. A nők persze talán könnyebben beszélnek, beszélgetnek, de ha a férfiakat megkérdeznénk, vajon nem tárulna fel az ő életük is?

A pasik tényleg csak AZT akarják?

Az, ahogy a mamájuk rájuk nyitott, amikor fürödtek, ahogy először elégítették ki magukat, a tinédzserkori frusztrációk, az ismerkedési nehézségek, a félelmek és örömek egyvelege. Az, hogy nekik is nehéz, nem mindig kell, miért nem nyílt titok? Vagy miért nem köztudott? Miért nincs benne a kódban? Miért nem beszélünk róluk? Miért nem beszélünk, miért nem beszélnek az ő félelmeikről, az ő igazi vágyaikról? Elhiszek én sok mindent. Elhiszem, hogy az esetek 95 százalékában akarják. Meg hogy minden három percben meg ilyenek. De ott az öt százalék, ott a másik két perc. Abban mi van? Azt is szeretném tudni.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top