Nem baj, ha néha nem bírod a saját gyereked fejét

Tíz perccel később a gyerek arccal előre a fűben ordít, miközben te próbálod elvonszolni a kocsihoz, mert már menni kell haza vacsorát készíteni. Az ő vacsoráját. Az emberek vádlón néznek rád. A kezeivel addig vagdalkozik, amíg sikeresen behúz neked egyet. Mi más lehetne a reakciód, mint hogy kiborulsz, és azt kiáltod: “Most azonnal felkelsz onnan és indulunk!” Majd felnyalábolod és beszuszakolod az kapálózó gyereket az ülésbe, miközben ő azt kiabálja, hogy UTÁLLAK!, majd lebiggyeszti az alsó ajkát, és némasági fogadalmat tesz.

Pontosan ezt jelenti az anyaság. A gyerekeid feltöltik a lelkedet tiszta szeretettel, mert ők a legcsodálatosabb kis teremtmények ezen a világon. Aztán perceken belül – néha elég pár másodperc is – eljuttatnak odáig, hogy legszívesebben levetnéd magad a tizedikről, és fogalmad sincs, hogyan éled túl a maradék pár órát a napból. Ilyenkor letépnéd a füledet a fejedről és kiütnéd magad, ha tehetnéd, olyan nehéz feladatnak érzed ezt a gyereknevelés dolgot.

Teljesen rendben van, ha így érzel. Anyaként rengetegen érzünk így napról napra. Az anyaság őrjítő tud lenni sok esetben. Amivel jól túlélhető az egész káosz, az a kis pillanatok értékelése. Meg kell tanulnunk, hogyan reagáljunk más emberi lény hirtelen hangulatváltozásaira, irracionalitására és meg kell tanítanunk a gyerekeinknek, hogy mi a megbocsátás és önzetlen szeretet. És ahogy a boldog életnek, úgy a boldog szülőségnek is az a titka, hogy azoknak a kis, múló pillanatoknak tudunk örülni, és őrizgetjük őket a szívünkben, mert ezekkel mérhetjük le, milyen szülők vagyunk igazából.

Néha nem baj, ha nem bírjuk a gyerekeink arcát. Teljesen természetes, ha így érzünk, ha épp valaki arcon vág és azt mondja, hogy utál. Meg úgy egyáltalán, például olyankor sem túlságosan könnyű őket szeretni, amikor szétkenik a kakijukat a szőnyegen, épp akkor, amikor leülnénk vacsorázni egy hosszú munkanap után. Vagy amikor telefirkálják a falat alkoholos filccel, majd szétlocsolják az öblítőt szerte a lakásban.

De a bosszankodás helyett inkább csak hagyjuk magunkat sodorni az árral. Tegyük meg a tőlünk telhető legjobbat, többet úgysem tudunk nyújtani. A végén nem arra fognak emlékezni, hogy küzdeni kellett velük a parkban, mert nem akartak hazaindulni, és azt ordították, hogy utálnak minket, hanem arra, hogy elvittük őket a parkba játszani, és utána főztünk nekik vacsorát, amit eszük ágában sem volt megenni.