De hát megöregszel, nem érted?

A helyzet pedig az, hogy kívülről és messziről és sok ruhában tényleg nem olyan sokat változtam, egy Photoshoppal megdobva meg kimondottan jól és szinte fiatalabbnak nézek ki, csak a nagy (büdös?) igazság az, hogy öregedtem egy csomót. És kicsiben nézve, apránként és nem csak lelkileg, éppenséggel változtam, és nem lettem valóban fiatal semelyik testrészemben sem. Szültem is mondjuk, ez nyilván sokat segített a bőröm fiatalodásában, a hasam feszülésén ésatöbbin. De ha nem szültem volna, akkor is erre tendálnának a dolgok.

Közben pedig nemcsak tíz, hanem ezer cikket is találnék a neten, amelyik megmondaná, hogyan maradjak örökké fiatal és boldog.

Ismerős, nem? “13+1 tipp, hogy megőrizd a bőröd feszességét”,”6+1 ötlet, hogy a hasad mindig lapos legyen”, “így nézz ki 10 évvel fiatalabbnak”, “szuper ötletek, amivel a szemed alatti táskákat mindig eltüntetheted”.

És akkor még nem beszéltünk azokról a cikkekről, amelyek nemcsak a testedet, hanem a jelenlegi boldog állapotod konzerválásának trükkjeit adják elő. (Ha még nem vagy boldog, keress rá a “hogyan dönts, hogyan érd el, amit akarsz” típusú posztokra.) Szóval nagyjából ezekre gondolok: “őrizd meg a szerelmet életed végéig”, “hogyan tartsd fenn a szenvedélyt hálószobádban 10 év után is”, “így tarts meg egy férfit örökre”, “így legyél csábító minden pillanatban”, “ötletek, hogy megőrizd az izgalmat és a szenvedélyt az életedben”.

Én meg azon gondolkodom, hogy miért csináljuk ezt? Minek ez nekünk? Minek nettó hazudni 0–24-ben?

Az idő múlik, és vele együtt minden múlik, elmúlik, változik. Nem lesz a bőröd soha olyan már, mint tíz éve, a hasad sem, a melled sem (oké, némi szilikonnal egyesek szerint jobb lesz, ha már ezt az utat választják), nem lesz kevesebb a ránc az arcodon, terhességi csík sem a hasadon, a pofid nem lesz olyan cukin ártatlan, és a testeden meglátszik, hogy éltél. Végül is miért ne látszana? Miért várjuk el tőle, hogy úgy működjön, mintha mi sem történt volna?

Mintha az a gyerek nem nőtt volna benne kilenc hónapot, nem bújt volna ki, majd nem szopott volna belőled megint egy-két évet. Mintha az a műtét meg sem történt volna, mintha azok az évek, amelyek alatt szerettél, gyűlöltél, mérges voltál, segítettél, elárultál és elárultak, imádkoztál, csalódtál meg mindent csináltál, ne történtek volna meg. A lelked változik, az oké, a tested nem? Értem ám, hogy rossz érzés, nekem is, mert azt mondják, ez már nem szép, de milyen fura lenne, ha nem változna.

És miért mondjuk egymásnak, hogy az élethelyzetek nem múlnak el, amikor tudjuk, hogy mégis? Elmúlik a gyerekkorunk, a kamaszkorunk, a húszas-harmincas éveink, és a többi ugyanígy el fog múlni. És igen, elmúlik a szerelmünk, elmúlik a vágyunk, elmúlik a mosolyunk, és elmúlik a dühünk meg a fájdalmunk is. Persze ennél jobb szó, hogy változik. Mert tutira megváltozik majd az a boldogság, amiben vagyunk, és az a kilátástalan szar, ahonnan most nem látjuk a kiutat.

Miért teszünk úgy folyton, mintha bármi is megtartható lenne? De hát nem vettük eddig is észre, hogy minden, amit szorítani akartunk, csak rosszra fordult?

Az igazi mosoly kifacsart vigyor lett, mert meg akartuk tartani, a szükséges fájdalom rettentő szenvedéssé vált, mert valamiért azt sem akartuk elengedni. A nagy szerelem kétségbeesett próbálkozássá fajult, amelynek során bizonygatjuk, hogy semmi sem változott, a tomboló vágy meg színészkedéssé, mert “az, ami nekünk van, soha nem múlhat el”.

Minek össztársadalmilag abban az illúzióban ringatni egymást, hogy nem, nem öregszünk meg, semmit nem változunk, mindig szépek maradunk? Minek úgy tenni, mintha mindig boldogok lehetnénk? Minek azzal áltatni egymást, hogy bármilyen érzés, helyzet, pillanat megfogható és folyamatosan élvezhető? Minek úgy tenni, mintha nem lenne halál? Mintha nem ez várna úgyis mindenkire, és ez meg az öregedés csak szimplán az élet rendje. Nincs benne semmi rossz úgy eredetileg, csak azért tűnik annak, mert rettegünk tőle.

Mert kitaláltuk, hogy csak a szépség meg a fiatalság ér. És mert ezt kitaláltuk, őrizgetjük, és szánalmasakká válunk, mert egy olyan csatát vívunk, amiben kizárólag csak veszíthetünk. Szar dolog, hogy az élet bizonytalan, hogy majd’ minden elillan, nem is túl könnyű vele együtt élni, de ezt a gondolatot folyamatosan hárítani is iszonyú fárasztó. Mi lenne, ha a hárítás helyett kimondanánk, hogy van halál? Ahogy van születés meg talán újjászületés is. De állandóság meg bizonyosság, az aztán igencsak ritka.