“Szívesen szülnék, de férfi vagyok!” – egy apa véleménye a kismamák panaszairól

Sok nőt hallok, vagy inkább sok nőről hallok, no meg sok párt látok, akik a gyerekük megszületése után hidegülnek el egymástól. Biztos mert férfi vagyok, de a leghangosabb a nők panasza: hogy rájuk nem figyel a férjük vagy partnerük, hogy teljesen magukra hagyja őket, és hogy fogalma sincs, mi játszódik le bennük.

Mert nekik kell kihordani egy életet, az ő testükben nő a gyerek, nekik kell megszülni, aztán szoptatni, ellátni, és soha ne próbáljon meg egy férfi úgy tenni, mintha halványlila fogalma lenne arról, hogy ez mit jelent.

Na most akkor megmondom: tényleg nem sok van. A gyerek ápolásáról még csak-csak, de basszus, nem tudok kihordani egy gyereket, ha megpusztulok, akkor sem. Olvashatok róla könyvet, nézhetek videót, megkérdezhetem a feleségemet, hogy milyen, de mást nem tudok tenni. Néha szeretném, igen. Szeretném tudni, milyen az, szeretnék olyan közel lenni hozzá, mint a nejem, és szeretném bebizonyítani, hogy képes lennék megszülni, hogy meg bírnám csinálni.

De a kutya úristenit, nem bírom! Ha megveszek, sem fog sikerülni, nem tudok életet adni, nem ez van leosztva, csak asszisztálni tudok, bambán ülni a szülésnél, kérdezgetni, hogy kell-e még borogatás, figyelni a gépet, szorítgatni az asszony kezét, és küzdeni a legfélelmetesebb tehetetlenséggel, ami létezik, ami majdnem olyan szörnyű, mintha az anyám haldokolna, és nem tudnám megmenteni, vagy a családom bajban lenne, és semmit, de semmit nem tehetnék értük, és ezzel a rohadt démonnal kell ott ülnöm a szülőszobában, hát ez iszonyatos. És akkor még azt mondják, egy szülésnél a nőnek elég, ha szeretem, elég, ha bízok benne, elég, ha támogatom, de nem!

Én szeretném helyette megszülni, és szeretnék a gyerekem helyett megszületni.

Nem arra vagyok, hogy bénán nézzem, ahogy szenved valaki mellettem. Ez az, ami totálisan kikészít. Ez a legutolsó dolog, amire vágyom: a tehetetlenségre más fájdalmával szemben. És szoptatni sem tudok, ha megveszek, akkor sem, de cumisüvegből kiválóan etetem az újszülöttet, tudok vele sétálgatni, el tudom altatni, át is pelenkázom, és nem szeretem, ha folyton azzal vádolnak, hogy én aztán semmit sem értek, én nem tudom, milyen ez. Mert amennyire lehet, tudom.

Na meg hogy nem tudom, milyen bezártságban élni egy kisbabával, folyton felelősséggel lenni egy életért, a testemmel táplálni, blablablabla. Na jó, túlzok, de csak azért, hogy eláruljak valamit, vagy feltegyek egy kérdést: egy nőnek van fogalma arról, hogy milyen egy egész családért pénzt keresni? Totális felelősséget vállalni értük, és nap mint nap érezni annak a súlyát, hogy nem eshetek ki a verkliből, nem hagyhatom abba, nem lehetek beteg, nem halhatok meg, még ha utálom is a munkám, még ha nem bírom is, mert el kell tartanom a feleségem meg a gyerekeket? És hogy itt nemcsak a munka a nehéz, hanem a tudat, hogy rajtam múlik! Hogy egzisztenciálisan rajtam múlik minden!

Tudom, hogy ezt a nők nagy része – azokat a nagyon szerencsétleneket kivéve, akiknek már az elejétől dolgozniuk kell – nem érti, meg természetesnek veszi, de engem attól a pillanattól duplán nyomaszt, hogy megtudtam, gyerekem lesz. Persze, néha édes teher, mint a terhesség is, de nem mindig. Én sem mehetek el önmegvalósítani, nem csinálhatom, amit szeretnék, mert rohadnom kell a jól fizető, rettenetes munkahelyemen, meg nem kezdem el kiélni a művészlelkemet, amíg a gyerek iskoláztatása a tét.

Nem azért mondom, de ha még ilyenkor – akár otthon, akár máshol – azt vágják az arcomba, hogy én semmit sem teszek és semmit sem értek, akkor nagyon ideges tudok lenni.

Mert nemhogy megteszem azt, ami evolúciósan rám van szabva – és látszik, hogy a program be is kapcsol már az elején, hiszen egy pozitív teszt után több munkát vállalok már –, hanem még éjszakázok is meg etetek meg vigyázok. Nem kell ezért köszönetet mondani, nem gondolom, hogy ez nem alap, de azt igen, hogy nem semmi.

“Az apák nem értik meg az anyákat” megállapítástól már régen rosszul vagyok. Mert talán teljesen nem értik. Ez lehet. De így vagyunk hangolva. A nemek közti különbség nem számít, úgy gondolom. Csak ilyenkor. Nem értékelem sem a magam munkáját, sem a feleségemét vagy más nőkét, csak azt mondom, ilyenkor nincs választásunk: mást kell csinálnunk. Ha a lelkemet is kiteszem pont annyira, amennyire tudom, akkor legalább ne halljam a folyamatos siránkozást. Mert attól megőrülök.

• 10 dolog, amiért örülnénk, ha az apák otthon maradhatnának
• 7 híresség, akinek jól áll az apatest