“Néha furcsán néznek rám” – Egy férfi, aki tizenkét éve háztartásbeli apuka

A házaspár Ausztráliában ismerkedett meg, Brett napfizikát, Maria asztrofizikát tanult a melbourne-i egyetemen, és akkoriban még mindketten tudományos pályára készültek. Brettnek disszertációja megvédése után elege lett az akadémiai életből, programozóként helyezkedett el. A doktorátusa megszerzése után Maria Cambridge-ben kapott állást, ahova már együtt mentek.

Itt döntötték el, hogy ha megszületik az első gyerekük, a férfi marad otthon vele.

Úgy vélték, jobb vele lenni, mint azért dolgozni, hogy kifizethessék a kizárólag magánúton igénybe vehető bölcsődei ellátást. Mivel Maria szerette a munkáját, Brett pedig nem, egyértelműnek tűnt, hogy ki megy vissza dolgozni.

Első gyereküket három másik követte. “Mindig is nagycsaládot akartam. Három öcsém van Olaszországban, babákkal a környezetemben nőttem fel, és úgy éreztem, ez a legjobb dolog a világon. Eleve négyet szerettem volna, de a harmadik esetben, a negyven felé közeledve, úgy gondoltam, ez lesz az utolsó, több már mégsem fér bele. Még nem tudtam, hogy ikreket várok majd” – mondja Maria, majd hozzáteszi, hogy sosem érezte magát férfinek ebben a kapcsolatban.

Mind a négy gyerekét szoptatta, felkelt hozzájuk éjszaka, takarít, és esténként nem dolgozik,

hanem a családjával foglalkozik, sőt hétvégére sem megy el egyedül sehova, rosszul érezné magát, ha nem lehetne a gyerekekkel. De elismeri, van, amit a férje jobban csinál: kevésbé aggódik a gyerekekért, könnyebben veszi a dolgokat, és így a szervezés is gördülékenyebb. Mindketten hangsúlyozzák, a férfi-női szerepek nem cserélődtek fel attól, hogy Maria dolgozik, ők egyszerűen így tudják megosztani a munkát és a felelősséget.

Második gyermekük első éveit Hollandiában töltötte, ahol Maria akkoriban kutatott, most pedig, hogy az ikrek ötévesek, Magyarországra költöztek. Úgy érzik, az országváltásoknál jobban megviselné a gyerekeket, ha ők maguk bizonytalanok lennének, félnének a kihívásoktól, vagy nem lennének a helyükön az életben.

Lehetőségnek tekintik az új helyeket saját maguk és a gyerekek szempontjából, és azt remélik, a kicsik később ebből táplálkozni tudnak: nem ijednek meg az új helyzetektől, ismeretlen emberektől, idegen országoktól, és nagyobb rálátásuk lesz a világra.

“Az emberek néha furcsán néznek rám, amikor elmondom, hogy háztartásbeli apuka vagyok.

Van, aki gyorsan másra tereli a szót, vagy egyszerűen csak otthagy. De a barátaimat persze nem zavarja. Az első gyermekünk születése óta egyébként háborúellenes aktivista vagyok, majd politikai aktivista lettem, a demokrácia megújításának lehetőségein dolgozom angol kollégákkal, ami nem kevés munkával jár, ezt itthonról végzem; remélem, néhány éven belül jövedelmem is lesz belőle.

Egyébként nem zavar, hogy a feleségem keresi a pénzt, ahogy annak is örülök, hogy elismert a munkájában. Úgy látom, sok ember önbecsülését az határozza meg, hogy mi a foglalkozása, mi a munkája. Nekem erre nincs szükségem ahhoz, hogy úgy érezzem, értékes vagyok” – mondja Brett. Megjegyzi, hogy néha elképzeli, mi lett volna, ha megmarad programozónak. Lettek volna előnyei. Aztán vállat von, hogy ő most már így döntött.

Maria hozzáteszi, az, hogy ő sikeres tud lenni, a férjének is köszönhető, nélküle nem tudná teljesíteni mindazt, ami a tudományos élethez szükséges.

A család néhány éve körülutazta sátorral és autóval Ausztráliát. 

Maria hat hónap szabadságot vett ki, mert úgy érezte, túl sok energiát fektetett a munkába, és mivel örököltek, úgy döntöttek, ingatlan helyett egy régi álom megvalósítására fordítják a pénzüket. Hatan felkerekedtek, és megnézték a földrészt. Mert úgy gondolták, hogy egyszer élünk, és az a fontos, hogy együtt legyünk, és élményeket szerezzünk.

Brettel, Mariával és a gyerekeikkel egyszerűen csak jó együtt lenni. Talán mert ki tudtak alakítani egy olyan egyensúlyt, ami éppen nekik megfelel. Amiben a legtöbb szeretetet tudják adni egymásnak és a gyerekeiknek. Még ha más nem így képzeli is, és nem is ezt várja. De úgy tűnik: működik.