Anyámmal szülök, van valami gond?

Nemrégiben egy ismerősöm elmesélte a Facebookon, hogy ő az anyukájával ment szülni – pillanatokon belül tucatnyi ember kezdte firtatni, nincs talán apukája ennek a gyereknek? Majd megjegyzéseket tettek, hogy milyen lehet a kapcsolata a férjével, amiért nem ő ment be vele, és ha ezt se bírja ez a férfi, hogy fog megbirkózni a szülőség többi kihívásával, és hogy egyáltalán, hogy hagyhatja magára az anyukát ebben a nehéz helyzetben?

Pedig alig húsz éve még egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy egy férfinak ilyenkor a felesége mellett a helye. Az egész apás szüléses gondolat akkoriban kezdett nagy, forradalmi újításként belopózni a szülőszobákra. Akkor és még utána is évekig azzal riogatták a nőket, hogy a férjük komoly traumát szenved majd amiatt, hogy látja, hogy a feleség hogy tolja ki a babát, és akár az egész szexuális életük rámehet erre az élményre.

Ha ott van, akkor segítsen!

A helyzet azóta nagyot változott: ma már teljesen elismert és támogatott dolog az apás szülés. Ám szerencsére nem kötelező – hiszen ahányfélék vagyunk, annyiféle igénnyel. Szerintem semmi rossz nincs abban, ha egy nő ilyenkor nem a férjét akarja maga mellett, hanem azt, aki eddig is segített neki, ha baja volt: az édesanyját. Hallottam én már olyan esetről, amikor az anya orrba vágta a saját férjét szülés közben, mert az poénkodni kezdett azzal, hogy “lehet, mégis használni kellett volna azt az óvszert”, de ismerek olyan férfit is, aki elájult a szülőszobán, más pedig annyira pánikba esett a felesége szenvedése miatt, hogy a szülészorvos küldte ki.

Megjegyzem: nem lett belőlük sem rosszabb apa, mint azokból, akik ott fogták a feleségük kezét, és vele együtt lihegtek a vajúdás órái alatt. Mert azt ugye mindannyian tudjuk, hogy apává nem ott és akkor válik az ember, mint ahogyan az anyaságra való megérés is hosszabb folyamat.

Az pedig, hogy valaki az anyjával megy szülni, éppen olyan rendben lévő, mint ha dúlát vagy szülésznőt akar maga mellett. Olyan idősebb nőt, aki tud neki a saját tapasztalatai miatt segíteni. Nincs ebben semmi rossz – mondják riportalanyaink is, akik egy pillanatig sem bánták meg, hogy az édesanyjuk volt mellettük a nagy napon.

Szente Szabina és fia, Levente, 3 hónapos

“Anyával mindig közel álltunk egymáshoz, szerettem volna, ha segít a szülés utáni teendőkben is. Amikor elfolyt a magzatvizem, már ott volt nálunk. Én úgy megijedtem, hogy csak ültem és sírtam. Anya vigasztalt, míg a férjem hívta a kórházat. Korábban nem beszéltünk róla, hogy a szülésre bejön velem, de amikor a kórházba indultunk, egy percig sem volt kérdéses, hogy velünk jön. A 32 órás vajúdás alatt felváltva volt benn velem a férjemmel. Rettentő fájdalmaim voltak, egy napon át csak jöttek a kétpercesek, és azt vettem észre, hogy a férjem egy idő után már nem tudott mit kezdeni a szenvedésemmel, így teljesen anyára hagyott. Anya jelenléte nagyon sokat segített. A szülésznő meg is kérdezte tőle, hogy kollégák-e. Mondta, hogy nem, csak hát már három gyereket szült. Tudom, hogy neki is rossz volt néznie, hogy nem tud segíteni rajtam, pedig erős, határozott jellemű nő. Őrülök hogy velem volt, és legközelebb is őt fogom magammal vinni. Az biztos, hogy a szülés csak megerősítette a kapcsolatunkat. Amikor a szülés után komplikációk adódtak, akkor teljesen magától értetődő volt, hogy ő fog vigyázni a fiamra. Nem is bíztam volna senki másra.”

Tóth Nikolett és fia, Dominik, 3 éves

“Az, hogy anyukámmal szültem, a véletlenek összjátékának köszönhető. Én a terhesség elejétől kezdve apás szülést terveztem, de aztán két héttel a kiírt időpont előtt kórházba kerültem, mert szivárogni kezdett a magzatvizem. Mivel felső burokrepedésem volt, nem engedtek haza. A párom természetesen ez alatt a két hét alatt is végig dolgozott, és csak esténként tudott bejárni hozzám. Nekem folyamatosan húszperces fájásaim voltak, de az orvos azzal nyugtatott, hogy ezek csak jósló fájások, ne aggódjunk, még sokáig nem lesz meg a baba. Így a férjem reggel nyugodtan elment dolgozni, én meg mentem a reggeli rutinvizsgálatra, amikor közölték, hogy ma szülni fogok, mert kitágultam, és azonnal megrepesztik a burkot. Persze azonnal telefonáltam a páromnak, de későn – aznap messze dolgozott, vidéken, esélye sem volt visszaérni. Anyukám viszont abban a percben érkezett meg, amikor leraktam a telefont. Nem számítottam rá, de azt mondta, érezte, amikor reggel felébredt, hogy ma szükségem lesz rá. Kérdés sem volt tehát, hogy bejön velem. Hiányzott a párom, de anyukám mindenben segített. Az biztos, hogy nem tudtam volna nélküle végigcsinálni. Amikor a mellkasomra tettek Domit, majdnem jobban sírt, mint én. Soha nem láttam még ennyire büszkének, mint akkor. Ő vágta el a köldökzsinórt is. Hihetetlen élmény volt mindkettőnknek. Soha nem hallottam ilyen »nagymamás szülésről« korábban, és nem is ismerek senkit, aki az anyukájával szült volna, de én mindenkinek csak ajánlani tudom. Tény, hogy nekem mindig is különleges kapcsolatom volt az édesanyámmal. Amióta az eszemet tudom, ő a legjobb barátnőm, a lelki támaszom. Ez a szülés óta csak erősödött. A páromnak is nagyon jó kapcsolata van vele, anya a fiaként tekint rá, úgyhogy ő végül is örült, hogy volt velem valaki, nem maradtam egyedül, ha már így alakultak a dolgok. Én azóta is mosolyogva gondolok vissza a szülésemre, és hálás vagyok érte anyukámnak, hogy aznap velem volt, mint mindig, amikor szükségem volt rá. Azt pedig megbeszéltük, hogy a következő szülésnél mindketten velem lesznek: a párom is, és anyukám is.”

 Tutor Gabriella és gyermekei, a 16 éves Anna és a 9 éves Imre

“Párommal már 10 éve éltünk együtt, amikor Annával, vagy ahogy mi hívjuk, Pannával terhes lettem. Ekkorra kiderült, hogy a párom nagyon nehezen viseli, ha bármi bajom van, amit tehetetlenül kell néznie és nem tud segíteni. Sokat beszélgettünk a szülésről, és mire rá került a sor, tudtuk, hogy nem szeretne benn lenni a szülőszobán. Tudom, hogy vannak, akik ezt furcsállják, de én örültem neki, hogy a gyermekem apja meg meri velem osztani a szüléssel kapcsolatos aggodalmait és félelmeit, és fel meri vállalni, hogy ő ezt nem bírja végigasszisztálni. Ezért kértem meg édesanyámat arra, hogy jöjjön majd velem, és legyen ott, ő pedig szívesen vállalta. Nekünk nagyon jó volt mindig is a kapcsolatunk, és azt gondolom, hogy mindegy, ki van a szülés alatt az emberrel, csak az a fontos, hogy olyan legyen, aki közel áll hozzánk, és képes fogni a kezünket, miközben végig kell néznie, hogy »szenvedünk«. Utólag elmondta, hogy nehéz volt neki ennyi fájdalom közepette látnia engem, ugyanakkor nagyon boldog is volt tőle, hogy ott lehetett végig és láthatta, mikor megszülettek az unokái. A párom sem volt teljesen kizárva, a lányom születésekor bejött »időnként« a szülőszobába, de rosszabbul bírta, mint én, így gyorsan meg is kértük, menjen ki, amit örömmel teljesített. A fiam viszont annyira gyorsan jött világra, már legalábbis a lányomhoz képest, hogy erre nem is nagyon volt idő. Inkább Pannussal játszott addig kinn, és várták a kistesót. Attól, hogy nem volt ott, amikor megszülettek, nem rosszabb a kapcsolatuk – de azt sem gondolom, hogy anyukám ezért jobban szeretné az unokáit. A szülés után eltöltött közös idő az alapja a kapcsolatuknak. Én minden nőnek azt tanácsolnám, hogy olyan személyt válasszon segítőül, aki ezt szívesen vállalja és bírja is. Nem ettől szeret kevésbé vagy jobban a férjünk, hanem attól, hogy meg tudunk beszélni mindent, és tudjuk úgy alakítani a dolgokat, hogy az a lehetőségekhez képest mindenkinek a legjobban megfeleljen.”