Egy negyedik gyerek már csak nem fog ki rajtam!

Igen, vége az édes “kötődésnek”. Legkisebb gyermekem végérvényesen az önállóság útjára lépett. Elindult.

Hatalmas terpeszben totyog, behúzott nyakkal, felemelt kezekkel, és abban a pillanatban, hogy megbillen és elveszíti az egyensúlyát, máris lóbálja jobbra-balra kis pelenkás fenekét, így korrigálva tartását, lépteit. Abban az esetben, ha már nagyon nagy a lendület, mindent megtesz, hogy az esés a lehető legkisebb fájdalommal járjon.

Naivan azt gondoltam, ennyi elég is lesz a hirtelen változásokból. Ráérünk még dacolni, főleg anyával. Hát tévedtem. Az “Ah nooon!” (magyarul: na neeem!) felkiáltás legalább olyan gyakran hagyja el száját, mint ahányszor pislogok vagy levegőt veszek. Gyakorlatilag egész nap ezt az egy szót ismételgeti. Kisebb-nagyobb megszakításokkal. Néha egy szemrehányó mamaaannal (franciául) vagy mamaaaával (magyarul) kiegészítve.

Elég, ha csak annyit mondok: “Gyerünk, irány öltözni!” Még be sem fejeztem a mondandóm, de már válaszol: “Ah, noooon!”, vagy nagyon határozottan: “Neeem!”

Hogy hányszor hallja ezt a szót egy nap, és miért lett ez a kedvenc szava? Tudd meg a Nem harap a spenót blogról!