Egyedülálló anya jelenti: fapados karácsony luxus módra

Anya extrák nélkül

Egyedülálló anyaként nagy dilemma, hol töltöd 24-ét.
Egyes verzió: engedsz a családi nyomásnak és 23-án hazamentek a szülői házba („szegények, ne nyomizzanak már otthon egyedül”). Persze csodálatos gyerekkori emlékeim vannak a karácsonyokról, de aztán bevillan az a tizenegynéhány év, amikor hajadonként mindig a nappali kanapéján végeztem A muzsika hangjával, és a toszkán tájkép óriáspuzzle-val, abban a szent meggyőződésben, hogy hetvenévesen is ezen a kanapén töltöm a szentestét, miközben bezabálom az összes exkluzív bonbont, és nyomasztom értem aggódó szüleimet. Elképzelem, milyen anya és feleség lennék, ha végre kipróbálna az élet.

Szerencsés vagyok, kipróbált. Anya lettem, de extrák nélkül.

„Már” ketten

De én nem az egyes verzió mellett  döntök, mert úgy érzem, az otthonunk az otthonunk, és most rajtam a sor, hogy egyrészt átörökítsem azt a tradíciót, amit nagyszüleimtől, szüleimtől örököltem, másrészt átformáljam a mi családmodellünkre. Mert mi nem egyedül vagyunk, hanem együtt vagyunk, nem „csak” ketten, hanem „már” ketten. Szerencsés vagyok, mert gazdag az örökségem, és rengeteg rokonom, barátom van, akikhez karácsonykor is fel lehet ugrani egy teára, játékra, jó szóra.

Kéne egy fa

Megvan hát a terv: kicsit otthon, kettesben, kicsit barátoknál, végül a szülői házban. December 23. Kéne egy fa. Bevillan a tavalyi emlék: egy karácsonyfának szánt lefűrészelt facsúcsot, egy depressziós háromágú kórót kaptam, mondván „nekik ez úgyis jó”. Segítséget kérek, mert amióta egyedülálló anya vagyok, megtanultam végre kérni és kapni. Vannak még gátlásaim ezen a téren, de fejlődőképes vagyok. Valaki hoz egy pici, de igazi fát. Éjjel becipelem a teraszról, mert nekem is a sötétség a legjobb barátom, csak kár, hogy ilyenkor minden ismerősöm alszik, mert valahogy be kéne faragni a talpba. A késkészletnek annyi. De nekem extrák nélkül minden helyzetben lazának, optimistának és kreatívnak kell lennem. Bele a szemetesvödörbe, alá a szemeteszacskóba csomagolt négykötetes német szótár, oldalról a négykötetes olasz. Vödörre szép hóemberes anyag. Masszívan áll, igaz, pár hétre kölcsön kell majd kérnem egy német szótárt, hogy tudjak dolgozni.

Türelmes és elnéző vagyok magammal!

Feldíszítem a fát, beizzítom az égőket, nem ülök le, mert akkor elalszom, inkább rutinosan éjjel nagytakarítok, nagymosok, hajat mosok, feldobok egy arcpakolást, manikűrözök, pedikűrözök, beugrok a kádba, felhívom az „éjjel ébren lévő” barátnőmet, elolvasom a három hónapja kikészített újságcikket, ha nagyon merész vagyok, még egy filmet is berakok. Kivételesen nem főzök magamra, mert azt már rég megbeszéltem magammal, hogy nem kell mindent teljesítenem, csak amit tudok. A gyerek repertoárja úgyis a kakaós palacsinta – kolbászos kalács tengelyen mozog, én meg majd eszem este a szüleimnél. Nagyon fontos, hogy  türelmes és elnéző legyek magammal szemben, ne várjak többet magamtól, mint amennyire az adott helyzetben fizikailag és idegrendszerileg képes vagyok. És ha megtanulok profin sakkozni az idővel, akkor szinte minden megvalósulhat, amit szeretnék.

Megtörténik a karácsonyi csoda

A bejgliket, narancsos csillagokat, mézeskalácsokat például már korábbi hétvégéken megsütöttem bérmakeresztlányommal, unokahúgaimmal, barátnőimmel, mert együtt gyorsabb, olcsóbb, vidámabb a készülődés. A hűtőben maradt málnás cseppek begyúrt tésztáját pedig szépen lefagyasztom, nem állok neki a szaggatásnak éjjel kettőkor, mert az már nem fér bele, és mivel lelazultam, nem törekedek a tökéletességre, mert már nem várom el magamtól. Viszlát, málnás cseppek.

Dögfáradt vagyok, mégsem tudok aludni, izgatottabb vagyok, mint kislánykoromban. Mit fog szólni? Hajnalban arra eszmélek, hogy a gyerek mellett alszom a kiságyban. És megtörténik a karácsonyi csoda, nézem a gyönyörű arcát, ahogy felragyog, és boldog vagyok, hogy én lehetek az anyukája. Aztán útnak indulunk, beugrom a templomba, megnézzük a betlehemet, szót váltok Szent Ritával, felugrunk pár baráthoz, ajándékozunk, jókat beszélgetünk, énekelünk, a gyerekek rohangálnak. A délutáni alvást a kocsiútra időzítem, hazamegyünk a szüleimhez, ahol megint megtörténik a csoda: együtt a nagy család.
Megint a kanapén alszom, de már békésen, mert mindenem megvan, amire csak vágytam. A mesémnek pedig még nincs vége.