Jó választás volt az ügyeletes

A mai napig hálás vagyok a sorsnak, hogy 1996. október 19-én délután a fogadott orvosom nem ért rá, így „kénytelen voltam” az ügyeletesnél szülni, aki éppen nem volt más, mint Dr. Koós-Hutás Piroska, a MÁV Kórház szülész-nőgyógyász főorvosa. Már ez az első szülésem is gyors és könnyű volt. A vajúdás óráit otthon töltöttük nyugalomban, békében, háromperces fájásokkal mentünk be a kórházba, amit utólag elég felelőtlenségnek éreztem, de én még akkor sem gondoltam, hogy már ilyen közel vagyunk a „nagy eseményhez”, csak a férjem unszolására indultunk el.
A doktornő – akiről egészen a varrásig azt hittem, hogy szülésznő – megvizsgált, amikor megérkeztünk, és kedvesen megkérdezte: „nem zavarja, ha mindjárt szül”? Én azt hittem, viccel, el sem akartam hinni, hogy csaknem teljesen nyitott méhszájjal érkeztünk. Végeztek egy CTG-vizsgálatot, majd körülbelül egy órát vajúdtam még szabadon, úgy, ahogy jól esett. Nagy labda segítségével, egy szivacsféleségen próbáltuk elviselni a rettentő erős utolsó fájásokat. A férjem végig lelkesített, masszírozta a derekamat, a szülésznő is megjelent néha, megsimogatott, megdicsért, hogy milyen jól bírom. Aki már volt ilyen helyzetben, tudja, hogy jólesik az ilyesmi. Majd nagyon erős fájások közepette, gyorsan megszületett a kisfiam, beöntés és borotválás, mindenféle orvosi beavatkozás nélkül, úgy, ahogy a természet ezt „kitalálta”. Rögtön a hasamra fektették, majd pár perc múlva meg is szoptathattam azt a csöppnyi kis új életet. S ez valóban csoda, leírni és elmesélni hiába is próbálja bárki, ezt át kell élni, és nem is akárhogyan, hanem a papával együtt. Én mindenkit csak biztatni tudok, hogy ne féljen magával vinni a párját a szülőszobába, higgye el, hogy az apa számára is örök élmény marad, s a házasságnak is nagyon jót tesz. Arról nem is beszélve, hogy micsoda segítség az anyának a vajúdás és a szülés fájdalmas perceiben.
Biztos vagyok abban, hogy az az apa, aki a születés pillanatától részt vesz gyermeke életében, sokkal szorosabb kapcsolatot fog vele kialakítani. Mindhármunk számára felejthetetlen marad az első két óra, amit békében, csöndben tölthettünk együtt a szülőszobán. S köszönet mindezért a MÁV Kórház szülésznőinek, akik tökéletesen a háttérben maradva kísérték végig a szülést, s így szinte észre sem vettem, hogy kórházban szülök. Azt hiszem, nem a csempézett fal és a műszerek teszik rideggé a kórházi szülést, hanem az orvosok és a személyzet hozzáállása. Én olyan szép emlékként őriztem első szülésemet, hogy természetes volt, következő gyermekemet is ott, „új” doktornőmnél szülöm.
A második terhességem hatodik hetében vérezni kezdtem, s már nem lehetett megmenteni a kis életet. Szomorúságomban a doktornőm vigasztalt, mondván, ez a természetes kiválasztódás, hogy a legrátermettebb egyedek maradjanak fenn. Lelkesített, hogy nyugodtan próbálkozzunk, mert ha a szervezetem nincs felkészülve rá, úgysem fogok teherbe esni.
Ám úgy tűnt, a szervezetem tettre kész, mert a vetélés után körülbelül két héttel megfogant a kislányom. Mi sem akartuk elhinni, s szó mi szó, a doktornő is meglepődött. Az örömben az üröm, hogy a hatodik héten megint vérezni kezdtem. Kétségbeestem, hogy nekem már sosem lesz több gyerekem, ám a kislányom oly életerős volt, hogy győzedelmeskedett! Ettől kezdve tudtam, hogy semmi baj nem lehet, szoros kapcsolatban álltunk végig a kilenc hónap alatt. Karácsonykor már nyitva volt a méhszáj. Végigizgultuk az ünnepeket, ráadásul jött a nagy hóesés, féltem, hogy nem fogunk eljutni a kórházba, hiszen már a kisfiam is olyan gyorsan született. A dolog érdekessége, hogy a doktornőm ezután egy hétre síelni ment, így minden erőmmel arra koncentráltam, hogy vagy előtte, vagy utána szüljünk. A sors iróniája lett volna, hogy miután átpártoltam hozzá, mert vele olyan jó szülni, most mégis váltani kényszerültem volna. Egy héten keresztül beszélgettem a kislányommal, hogy még várjon. Akkor már nem is izgultam, tudtam, minden rendben lesz. Szombat este telefonált a doktornő, hogy itthon van, szülhetünk.
Én megadtam kislányomnak a vezényszót, s ő másnap este szófogadóan „kidurrantotta” a burkot.
Ahogy a nagykönyvben meg van írva: bátyusát pont lefektettem, kijöttem a szobájából, amikor valami nagyon furcsát éreztem: mintha mozgott volna, de valahogy máshogy, olyan pukkanásszerű volt, tényleg. Mire eljutott a tudatomig, hogy biztos a burok, már ömlött is belőlem a víz. Furcsa érzés ez. Kilenc hónapig erre vártam, s amikor visszafordíthatatlanul elérkezett a pillanat, rettenetesen inamba szállt a bátorságom. Autóba ültünk, a férjem úgy száguldott, hogy még egy piroson is áthajtott. Jó volt látni, hogy talán még nálam is jobban izgult. A kórházban az ügyeletes megvizsgált, még mindig csak kétujjnyi volt a méhszáj (ez kicsit lelombozott), a magzatvíz folyamatosan csordogált, fájásom viszont egy szál sem. El akartak küldeni aludni a terhesosztályra, de én rettegtem a gondolattól is, hogy elszakítanak a férjemtől. Szó szerint könyörögni kezdtem a szülésznőnek, hogy hadd maradjunk fent a szülőszobán, míg végül beengedtek egy alternatív szobaféleségbe, ahol a szivaccsal fedett dobogón „megágyaztak” nekünk. A férjem el is kezdett szundikálni, de nekem már nem volt erre időm, mert hamarosan jött az első méhösszehúzódás. Volt egy-két ötperces, majd rögtön sűrűbbek lettek. S bár váratlanul törtek rám ezek a nagyon erős fájások, örültem, mert tudtam, innen már nincs sok hátra. „Szaladtam” a szülésznőhöz, aki megvizsgált, és rögtön hívta is a doktornőt, mondván, mindjárt szülünk. Teljesen felfoghatatlan volt, annyira gyorsan történt minden. A doktornő villámgyorsasággal megérkezett, megvizsgált, és biztatott, hogy nyomhatok is. Tényleg teljesen felkészületlenül ért, úgy éreztem, ez nem megfelelő állapot a csoda átéléséhez. De a kislányom feltartóztathatatlanul jött, és az első fájástól számítva másfél óra múlva már meg is született. A tolófájások rettenetesek voltak, úgy éreztem, sokkal nehezebben jön ki, mint a kisfiam, de abban a pillanatban, mikor megláttam, már semmi sem számított. Iszonyú mázas és véres volt, de ilyen maszatosan is gyönyörű! Azonnal, még köldökzsinórostól magamhoz öleltem, a férjem is hozzánk bújt, s ez az a pillanat, amit még nagyon sokszor szeretnék átélni.
Megmérték, bebugyolálták (a MÁV Kórházban nem fürdetnek a szülőszobán, hogy az egészséges magzatmázat beszívja a kis bőrük), közben engem varrtak, mert bár mindent megtettünk, nem tudtuk elkerülni a gátmetszést. Viszont csak icipicit vágtak, úgyhogy másnap már vígan ülve szoptattam. A szülőszobán is azonnal megszoptattam, csodás volt látni, ahogy megnyugodott. Majd egy ideig még nagyon éber volt, hármasban figyelgettük egymást, és szóhoz sem jutottunk. Nemsokára édesen elaludt, és ott szuszogott mellettünk. Később persze velem volt egész nap, amíg el nem vitték szegényt, mert nagyon besárgult. A gyermekosztályon töltött négy napot, jártam fel szoptatni, és folyton pityeregtem, hogy nem lehet velem. A doktornőm ekkor is kedvesen vigasztalt, nap mint nap meglátogatott. Az első perctől az utolsóig olyan bánásmódban részesültem, amiről álmodni sem mertem. Hála és köszönet még egyszer Dr. Koós-Hutás Piroskának és Marikának, a szülésznőnek, a végén még ő köszönte meg, hogy együtt szülhettünk, és hogy milyen ritkán van ilyen együttműködő kismamája (nekem meg potyogtak a könnyeim). A kislányom most lassan másfél éves, tizenöt hónapig szopott, tíz hónaposan elindult, kiegyensúlyozott, vidám, mosolygós rosszcsont. Mindenkinek ilyen gyors és boldog szülést kívánok! S köszönet a Kismamának is, hogy örömömet megoszthattam másokkal is. Ahogy Weöres Sándor írja: „Örömöm sokszorozódjék a te örömödben”.
M. Éva, Solymár

Megjelent a Kismama magazin 2002/3-as számában.