Baba

Jó, hogy nem tudtam

Három és fél évvel ezelőtt még a munkámnak éltem, egy budapesti katolikus gimnáziumban voltam életem első osztályának boldog osztályfőnöke. Csodálatos kihívás ez a munka! Ekkor már első gyermekemet vártam, az osztállyal és a többi tanítványommal, kollégákkal együtt izgultuk végig a várandósság kétharmadát, majd 1999 februárjában félévkor abbahagytam a tanítást, hogy csak a készülődésre összpontosíthassak.
El is készült minden, az utolsó hetekben már csak várakoztam, tornázni jártam és egyre türelmetlenebb lettem. Május 23-ra voltam kiírva, de kislányom, érezve anyja nyűgösségét, tizenkét nappal előbb jött a világra. Éppen a névválasztásról beszélgettünk, amikor elkezdett csorogni a magzatvíz. Fél kettőre értünk be a Szent János Kórház szülőszobájára, az ügyeletes szülésznő kedvesen fogadott, az orvos megvizsgált, aztán azt tanácsolták, próbáljunk meg pihenni reggelig. Én a szülőágyon szundikáltam, a párom pedig egy széken gubbasztott mellettem. Fájások sehol. Reggel megérkezett az orvosom, Szathmáry Gábor, akit mint embert, és mint orvost mélységesen tisztelek, hálával és elismeréssel gondolok rá. És elkezdődött a nagy nap, 1999. május 11. Mivel fájásaim egyáltalán nem voltak, oxitocin-infúziót kaptam. Délután kettő körül még mindig nem sikerült elérni a háromujjnyi méhszájat, felvetődött a császármetszés lehetősége. A férjem és én nemet mondtunk, így hát erősebb adagokat kaptam az oxitocinból. Erre aztán a fájások is erősödtek. Persze az egészből csak halvány képek maradtak meg bennem, de lényeg az, hogy este fél kilencre megszületett a kislányom, Aileen Izabella. Leginkább a kitolási szakaszra emlékszem, mint amikor az ember már látja az alagút végét, és irdatlan erők szabadulnak fel benne.
Eleinte nagyon sokat bizonytalankodtam. Sosem tudtam, jót teszek vagy rosszat, mindenkire próbáltam hallgatni, míg a végén majd’ megbolondultam. Úgy féléves korára sikerült talpra állnunk és összerázódnunk.
Vidékre költöztünk, majd 2000 februárjában ismét várandós lettem. Az orvosom már a 30. hét tájékán kezdte pedzegetni, hogy a gyermek nem akar fejjel lefelé fordulni, jó lenne, ha végre megtenné. De ő csak nem akart. Már a 38. hétnél tartottunk, Szathmáry doktor közölte, hogy mivel igen termetes baba, ebből bizony császár lesz, ha nem fordul fejjel lefelé. Mindenféle hókuszpókuszt letöltöttem az internetről, de egyik különleges gyakorlat sem vált be. Ráadásul már túl voltam a kiírt időponton, úgyhogy be kellett feküdnöm a kórházba. El kell mondanom, hogy a kórház ötágyas szobájánál nincs jobb hangulatú hely. Rengeteget kacagtunk a benn fekvő várandós anyukákkal. Öt napra rá, az ultrahangon kiderült, hogy öregszik a méhlepény, ezért másnapra kiírtak műtétre. Gerincérzéstelenítést kaptam, majd negyedóra alatt kint volt a fiam, a 4500 grammos James Patrick. Csak azt láttam, hogy elviszik a fejem mellett, és azt mondták, sérve van. Utána, a kábulatból ébredezve, az őrzőben derültek ki sorban a gondok. Nem sérv, hanem egy fejlődési rendellenesség, hólyag-extrophia. Ez azt jelenti, hogy nyitott hasfallal és hólyaggal született, ezért átkerült az I. számú Gyerekklinikára, és Verebély professzor még aznap este egy háromórás műtéttel összezárta a hólyagját és a hasfalat. Ez a hét igencsak megviselte a családot. A férjem, akinek egyszerre kellett a lányunkra vigyáznia, engem és a picit külön helyen látogatnia, hősiesen helytállt. A kisfiam jól viselte a műtétet, két nap múlva már lekerült a lélegeztetőgépről, nekem pedig a spinális érzéstelenítéstől ötnapos sajgó fejfájásom lett, olyan, hogy csak fekve tudtam elviselni, napi két liter infúzióval.
De ez az időszak is elmúlt hála Istennek! Köszönöm a Gyermekklinika minden dolgozójának azt a sok segítséget és kedvességet, amit kisfiam műtétje és ápolása során kaptunk. Külön köszönetet illeti a Ronald McDonald Alapítvány szülők számára létesített szállóját, ahol, vidéki lévén lakhattam, míg Patrick a kórházban volt. A McDonald’sos aprópénzgyűjtőkbe bedobott pénz valóban nem vész kárba! Nekem akkor azt jelentette, hogy beteg gyermekem közvetlen közelében lehetek, míg ő a kórházban van.
A kisfiam azóta remekül fejlődik, éli a másfél évesek felfedező életét, és hálás vagyok azért is, hogy nem tudtam előre a rendellenességről.
Így nyugodtan hordtam kilenc hónapig, szép erősre megnőtt, azt pedig elképzelni sem tudnám, hogy ne engedtem volna őt a világra jönni, és most ne lenne velünk. Ahogy Verebély Tibor tanár úr is mondta a Kismama hasábjain, sok olyan rendellenesség van, amivel együtt lehet élni, a szülészek túl könnyen mondanak le a magzati életről, anélkül, hogy egyeztetnének a gyermeksebészekkel.
Kissé hosszúra sikeredik ez a történet, de még nincs vége. A Kismamából értesültünk a természetes családtervezés kurzusárról, és a férjemmel jelentkeztünk rá. Nagyon örülök ennek a döntésünknek is, nekem valódi önismereti tanfolyam volt, megértettem, hogyan működik a női test. És a módszer is megfelelő, csupán fegyelmet igényel, és nincs semmilyen káros mellékhatása. Nos, egy alkalommal kockáztattunk, és meg is lett az eredménye: ismét állapotos lettem. Őrá nem számítottunk, de nagyon örültünk neki. Ismét a Szent János Kórházba kerültem, nem indult magától a szülés (úgy látszik, ez nálam alkati dolog), de annak örültem, hogy nem kell megint császármetszést végezni, megszülhettem rendesen. A szülés méhszájérlelővel, infúzióval és burokrepesztéssel kezdődött, nagyon erősek voltak a fájások. A nagy labda kényelmesnek bizonyult, és végül 2002. március 26-án 13 óra 10 perckor megszületett Kevin Alexander, ez a kereken négykilós, egészséges kisfiú. Hát így szültünk mi: én és a férjem. Az ő segítsége, támogatása számított a legtöbbet.
Logan Marina, Apc

Megjelent a Kismama magazin 2002/6-os számában.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top