nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Aranyanyu 2013
Mindenki ugyanazt a szekeret tolja

Mindenki ugyanazt a szekeret tolja

Elég volt neki egy hét szülőként egy gyerekosztályon, hogy látva, mit tehet egy elhivatott szakember, ő is váltson. Tanári diplomával, katedra helyett a kórtermeket járja és tanít. Kórházpedagógus lett belőle, aki imádja a munkáját. Egy Magyarországon még kevésbé ismert hivatás képviselője, Tóthné Almássy Monika kapta a legtöbb közönségszavazatot az idei Richter Aranyanyu Díj pedagógus kategóriájában. Bízik benne, hogy ez az elismerés, azon túl, hogy valóban hozzájárul a nők társadalmi megbecsültségének növeléséhez, ahogyan a köztünk élő, kivételes teljesítményt nyújtó segítő nőket, úgy e szakma képviselőit is láthatóbbá teszi.
NLCafé
f Ajánlom

„A gála óta rengeteg megkeresést és gratulációt kaptam, beteg és gyógyult tanítványaimtól, ismerősöktől, szülőktől, a kórházban szinte vállukon visznek a többiek! – meséli örömmel Monika, majd így folytatja: – Kicsit mindenki magáénak is érzi a díjat, mert nálunk, itt a Heim Pál Kórház Madarász utcai részlegén, az onkológiai osztályon nagyon erős közösség van, szoros köztünk az együttműködés, tehát ez közös sikerünk.” Kérdésünkre, hogy akkor a Bátorság-dal klipje, amit az eredményhirdető gálán is láthattunk, nem „csak” reklámfilm-e, kicsit rózsaszínebb kiadásban a valóságnál, a válasza egyértelműen nem.

Látjátok a videón, amelyet egy seattle-i példa ihletett meg, hogy betegek, orvosok, kórházi dolgozók, köztük kórházpedagógusok, szülők együtt énekelnek és táncolnak, miközben életképeket is látunk a kórházi osztályról. A film elsődleges célja az volt, hogy a hasonló helyzetben lévőknek erőt adjon, és oldja a daganatos betegségek körüli félelmeket, a tabuk okozta szorongást. „Mert itt, akármennyire is hihetetlennek tűnik – teszi hozzá Monika –, vidáman dolgozunk, és ha vannak is sírós, nehezebb napjaink, egyáltalán nem a könnyek a jellemzők!”

Remény és profizmus

Tóthné Almássy Monika eredetileg angol–magyar szakos tanár, aki jelenleg a Fővárosi Iskolaszanatórium Általános Iskola alkalmazásában, a Madarász utcai kórházban teljesíti feladatát. Hozzá hasonló munkakörben összesen körülbelül ötvenen vannak az országban, valamennyien pedagógus végzettséggel. A Kórházpedagógusok Egyesületébe tömörült tagtársakkal Monikáék  aktívan dolgoznak azon, hogy szakmájuk elnyerje méltó presztízsét. Ennek érdekében még sok tennivalójuk van: el kell érniük, hogy megtörténjen az egységes alkalmazásukhoz szükséges törvényi szabályozás, erős és stabil képzési rendszert kell kiépíteni, tananyagokat kell kidolgozni és elérhetővé tenni a közösen elfogadott szakmai protokollok alapján.

Meggyőződésük, hogy csak egy jól átlátható rendszerben, világos szakmai keretek között lehet erős bizalmat ébreszteniük a az egészségügyben és a civil közvéleményben egyaránt. Sokan akadnak köztük, akik ezt a változást szorgalmazzák, ezért reményteli a kísérlet. Megvannak a jó példák, amiket adaptálni lehet és helyi igényekre szabni, csak eltökélten hinni kell benne, hogy sikerülnie kell! Talán az sem véletlen, hogy nemzetközi szervezetük, az Európai Kórházpedagógusok Szövetségének angol rövidítése is HOPE, azaz Remény.

Tóthné Almássy Monika és Rácz Zsuzsa az Aranyanyu gálán
Tóthné Almássy Monika és Rácz Zsuzsa az Aranyanyu-gálán

Út a vizittől az osztályfőnöki órákig

Ha egy kis beteg bekerül Monikáékhoz a kórházba, jellemzően két eset lehetséges. Ha előreláthatólag egy-két hetes tartózkodásról van szó, akkor kórházpedagógusként, azon kívül, hogy oldani próbálják a gyerekek és szülők félelmeit, gondolkodnak arról is, hogy ne maradjanak le az iskolai tanulmányaikkal. Budapesten még jegyet is adhatnak a kórházpedagógusok, az órákat is igazolják, a kórtermi idő nem számít hiányzásnak. Ha hosszabb időre kell egy családnak berendezkednie, az más helyzet, ők igénylik a legtöbb időt és figyelmet. Ilyenkor Monika is megismeri a diagnózist, képet kap a beteg testi és benyomásokat szerez a lelkiállapotáról is. Majd felkeresi őt az ágyánál, és bemutatkozik mint az új tanára. Puff neki, gondolnánk, már csak ez hiányozhat egy kis beteg diáknak! De nem. Míg odakint suliba járni nem mindig népszerű, idebent jó érzés. Kapaszkodó a kinti, hátrahagyott, egészséges világba, a kórházpedagógus pedig a révész, aki segít, visz, visszavisz. Itt tanár és diák közt barátság alakul ki.

A Richter Aranyanyu Díj átadóján készült kisfilmet itt nézheted meg.

Aztán Monika felhívja az iskolát, kapcsolatba lép az igazgatóval és az osztályfőnökkel. Ha megvan a fogadókészség, szívesen kimennek egy osztályfőnöki órára a kezelőorvossal és pszichológus kollégájával együtt, és beszámolnak róla, hogy társuk miért van bent a kórházban, mennyi ideig lesz ott várhatóan. Végül pedig tanácsot adnak abban is, hogyan  tudnak neki segíteni a többiek. Ha megoldható, az osztályfőnöki órán, Skype segítségével is tudnak beszélgetni beteg osztálytársukkal!

Ez is fontos, hiszen látni kell azt is, amivel kellemetlen lehet szembesülni, mert a betegség megváltoztatja bizony a külsőt is, de az ismeretlennél és láthatatlannál nincs riasztóbb és elidegenítőbb. Írhatnak a kórházba leveleket is, és fontos, hogy egy-egy ilyen történet az osztályközösségnek is rengeteget ad, mindenkit megerősít. „Kimondhatatlanul hálás vagyok, hogy egy ilyen közösségben dolgozhatok kórházpedagógusként, ahol egy-egy gyerek körül ilyen sokan, együtt, ugyanazt a szekeret toljuk, és az gurul is, ahogy kell! Márpedig itt ez a legfontosabb üzenet, amit hirdethetünk, hogy az életnek mennie kell tovább…”

Megosztás Facebookon