Az ország kedvenc ápolója: “Naponta megtapasztalhatom, milyen öröm adni másoknak”

Harmadik jelöltünk Magyar Ilona ápoló. Őt tanítványa, Kis Erika nővér jelölte Az ország kedvenc ápolója címre. Levelében ez állt:

Ő tanított meg szinte mindenre, ami ehhez a hivatáshoz kell: empátia, szakértelem, határozottság, türelem, önfegyelem, lelkierő, szerénység, alázat, hűség a hivatáshoz… Ilike csodás Ember, és 29 éve semmit sem változott! Ugyanolyan szeretettel fordul a betegek, a hozzátartozók és munkatársai felé, ahogyan annak idején én megismertem. Mindig mosolyog, és nagyon pozitív személye erőt ad mindenkinek. Nagy hozzáértéssel és kedvességgel, empátiával rendelkezik, korrekt és lojális mindig, minden helyzetben. Ő igazi példaképe lehet minden magyar ápolónőknek.

Ilona nagyon meglepődött, amikor megtudta, hogy jelölték a címre. Szerénysége és szakmai alázata érződött. Szinte rá kellett beszélnünk, hogy bemutathassuk. Így vallott magáról:

“Kicsi gyerekkorom óta foglalkoztatott az a titok, vajon mi motiválja azokat az embereket, akik őszinte szeretetből, önzetlenül adnak másoknak. Négyéves lehettem, mikor felfigyeltem édesanyám keresztmamájára, Eszti nénire. Egy nógrádi kis faluban élt, férje bányász volt, hét gyereket szült, ötöt felnevelt. Két kislánya egyszerre halt meg torokgyíkban. Olyan szegények voltak, hogy a két kis holttestet úgy tudták felravatalozni, hogy az egyikre édesanyám ünneplőruháját adták rá, mert nem volt nekik kettő. Eszti néninek minden nap oda kellett készíteni a pálinkát az asztalra, mert különben botrány volt. Nem számított, miből vesznek ételt, ruhát a gyerekeknek, férje mindig megkövetelte a magáét. Eszti néni lett a példaképem. Meg akartam fejteni a titkát: miért jó az, ha másoknak adunk, hiszen láttam rajta, hogy nem boldogtalan, sőt derűsen viseli az élet megpróbáltatásait és mindig önzetlen.

Magyar Ilona (jobb oldalon)

Első önkéntes segítő »munkámat« ötévesen végeztem. Később, amikor feltettem magamnak a kérdést, hogy mi hát a nekem való pálya, szinte azonnal megvolt lelkemben a válasz: emberekkel kell foglalkoznom. Édesanyám húga, Kató ápolónő volt, így ő »protezsált« be a salgótarjáni kórház intenzív osztályára segédápolónőnek, hiszen 1978-ban még csak közgazdasági érettségim volt. Eltökélt voltam. A nulláról kezdtem a pályát az egyik legnehezebb területen. De engem éppen az motivált, hogy mégis meg tudtam tanulni. Négy év alatt munka mellett szereztem meg az intenzív szakápolói oklevélhez szükséges képesítéseket és gyakorlatokat.

Soha nem bántam meg, hogy ezt választottam. Naponta megtapasztalhatom, milyen öröm adni másoknak. Hat évig dolgoztam Salgótarjánban, munkámért egészségügyi miniszteri dicséretet kaptam annak ellenére, hogy sem vezető, sem párttag nem voltam. 1984-től az akkori nevén Országos Baleseti Intézet intenzív osztályán dolgoztam, ahol az ország egyik legrégebbi és legmagasabb színvonalon gyógyító intézetében új kihívásoknak is meg kellett felelni: a fiatal ápolókkal a szakmát megszerettetni, hiszen anyagi ösztönzők hiányában csak így lehetett a legrátermettebbeket a pályán tartani.

Nehéz ága az egészségügynek az intenzív terápia: sok fáradsággal, nagy szakértelemmel lehet sikereket elérni, kevés pozitív visszajelzést kapunk a munkánkért, a betegek általában más osztályra kerülnek további kezelésre, kevés az információ arról, hogy milyen minőségű életet tudnak élni felgyógyulásuk után. Mégis, jó érzés azzal a tudattal végezni a munkámat, hogy az embereknek azt adjuk vissza, ami az egyik legdrágább kincsük – az egészségük.”

A gyógyító közösség erejével

“Nehéz dolog szembesülni az egészségügyet sújtó eszköz- és szakemberínséggel, hiszen ezáltal fáradozásainkat hiábavalónak érezhetjük, sokszor erőnket meghaladónak találhatjuk a ránk háruló terheket. Ugyanakkor az évek során megtanulhattam: nincs olyan reménytelen helyzet, amiből ne lenne valamilyen kiút, legyen szó súlyos betegségről vagy megoldandó egyéb problémáról. Sikereimet sosem egyedül, hanem egy gyógyító közösség tagjaként tudom csak elérni.

A pályán megmaradt, elhivatott, de kiégett, anyagi és magánéleti válságokkal küzdő munkatársakkal, ápolókkal kell egy csapatban dolgozni, a lehető legpozitívabb terápiás környezetet megteremteni. Családi okok miatt ez évben munkahelyváltásra kényszerültem: jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Intenzív Terápiás Intézetének Traumatológiai Intenzív Osztályán dolgozom.

Ilona kollégáival

Pályám során az egyik legemlékezetesebb történet kb. 15 évvel ezelőtt esett meg. Egy egyedülálló középkorú férfi látszólag minden előzmény nélkül öngyilkosságot kísérelt meg: felakasztotta magát. Sikerült az életét megmenteni, de maradandó oxigénhiányos károsodást szenvedett, az intenzív osztályon néhány órán belül beállt az agyhalál. Idős édesanyját tájékoztatták az orvosok a lesújtó hírről és arról a lehetőségről, hogy ép szervei felhasználhatók lennének szervátültetésre várók számára. A fia elvesztése miatt lesújtott édesanya azt mondta: ha már neki nem lesz szép karácsonya, legalább azoknak legyen, akik a fia szerveit megkapják. Én addig még ilyen nagylelkű emberrel soha nem találkoztam, aki a maga bajától lesújtott állapotában is mások boldogulására gondol.”

Az ország kedvenc ápolója cím eddigi jelöltjei:

Az ország kedvenc ápolója: “Engem erre teremtett az Isten!”

Az ország kedvenc ápolója: “A legnehezebb, amikor nem lehet segíteni!”