nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Kedvenc ápoló
Magyar ápolók külföldön: “A hazaút a kocsiban mindig a sírásról szólt”

Magyar ápolók külföldön: “A hazaút a kocsiban mindig a sírásról szólt”

Magyar ápolók mesélnek arról, milyen érzés messze az otthontól, idegen nyelvű környezetben ápolónak lenni – jó ápolónak lenni. 1. rész.
Czvitkovits Judit
Czvitkovits Judit
f Ajánlom

“Elragadott a kórház világa, volt valami varázslatos benne” – Márta (diplomás ápoló, Ausztria, idősek otthona)

“Emlékszem, gimnazista voltam, amikor lehetőség nyílt nyári munkára a Soproni Kórház sebészetén. Elragadott a kórház világa, volt valami varázslatos benne. Ez a találkozás már 2007 óta tart. 

Ausztriában 5 éve dolgozom. Egy ismerős ajánlott egy helyet, ahol tárt karokkal fogadtak nyelvtudás nélkül is. Gyakorlatilag egy annyira rossz helyről beszélünk, hogy bárkinek örültek volna. Borzasztó sok megalázó és kellemetlen helyzetnek voltam kitéve a németnyelv-tudás hiánya miatt. A hazaút a kocsiban mindig a sírásról és a hangos zenéről szólt. Fél évet fogakat összeszorítva kibírtam; átsírtam a szabadnapokat, majd fél év után már beszéltem annyira németül, hogy lépni tudtam. Ezekre az időkre ma már szívesen emlékszem vissza, mert megcsináltam, megvívtam a csatáimat, nem menekültem el. Erős voltam. Most pedig már elismernek, főleg az orvosok. Tudják, ha hétvégén én leszek műszakban, minden rendben lesz. És ezt nem félnek hangoztatni sem.

Magyar ápolók külföldön:

Szeretem a munkám, de hazudnék, ha azt mondanám, mindig. Ha évekig ugyanazt a munkát végezzük, belefásulunk. Nem véletlen, hogy Ausztriában sok ápoló kiégésszindrómával van betegállományban. Ott ezt nagyon komolyan veszik az orvosok. Hullámhegy és hullámvölgy: egyszer fent, egyszer lent. De meg kell találni a motivációt a munkában.

Szimpatikus, hogy Ausztriában nem tabuként és tragédiaként gondolnak a halálra, foglalkoznak és barátkoznak vele; alternatív terápiákkal segítik a haldoklókat. Az első és legfontosabb a fájdalommentesség. Nem sajnálják erre a pénzt és az energiát. A lényeg, hogy az ember jól érezze magát. Nemcsak gyógyszerrel tömik a betegeket, hanem például behozzák nekik a háziállatokat, ami sokszor többet segít. Egyénre szabott az ápolás, és semmi nem kényszer.

Hogy mit jelent számomra ápolónak lenni? Kitartani mások helyett is: a beteg és a hozzátartozó helyett is, észnél lenni, tisztán látni akkor is, amikor más már nem tud. A jó ápoló nyitott az emberek felé, és érdekli minden történet. Jó emberismerő, reálisan látja a dolgokat.

Emberek vagyunk mi is és a betegek is. Nincsenek mindig tiszta játszmák. Van, hogy a beteg érdekében olyan dolgokat kell megtennünk, amit ő nem akar, és van, hogy ő próbálja átverni saját magát és minket is. Éppen ezért két lábbal kell a földön állni. Ők is emberek, ők is tudnak örülni, keseregni, hazudni – észnél kell lenni, de szívvel, mert ha szív nincs, akkor elveszett minden. Ha szív van, de tudás nincs, azon lehet segíteni.   

Fura, de szimpatizálok az undok, csipkelődő betegekkel. Ki tudja, talán én is ilyen leszek egyszer. Volt egy betegem, akivel szavak nélkül értettük egymást. Az idős, morgós hölgyet senki nem szerette. Amikor meghalt, a hozzátartozója hetekig nem akarta elvinni a cuccait. Nem foglalkoztatta a dolog. Elcsentem egy kis zöld kőangyalkát az éjjeliszekrényről, ami az övé volt. Azóta is itt figyel engem a nappaliban. Sokat gondolok rá, pedig nem ismertük annyira egymást. Azt gondoltam, neki is jólesne, ha az angyal jó helyre kerülne. Vannak kimondhatatlan dolgok. Van, amikor szimpatizálunk a beteggel. Hisz ők is, mi is emberek vagyunk. Hazudik az a nővér, aki azt mondja, minden beteget ugyanúgy kedvel és szeret.

Emlékszem, amikor gimnazista koromban nyáron a sebészeten dolgoztam, egy idős bácsi műtétre várt. Meg is műtötték, jól is volt. Aztán délután nagyon sok munkánk volt. Folyton csengetett a bácsi, hogy csuklik. Utoljára, műszakváltás előtt már türelmetlenül mentem be hozzá a szobába. Kicsit erősebb hangon megkértem, hogy ne csengessen, mert ezzel nem segít, tudunk a csuklásáról, és jönni fog a vizit. Másnap reggel, amikor dolgozni mentem, megtudtam, a bácsit éjszaka megműtötték, és gyakorlatilag felhozták az osztályra meghalni. Tökéletes leckét kaptam.”

“Minden reggel úgy kelünk fel, hogy ma is segíteni fogunk valakinek” – László (diplomás ápoló, Ausztria, dialízisosztály)

“1993 óta dolgozom ápolóként, tíz évig két-három párhuzamos állásban – de ezt élete végéig nem bírja az ember. Maradt az egy állás és a pénztárcának megfelelő tervezgetés, a hónapról hónapra élés. Egy éve egy hétágyas dialízisosztályon dolgozom Ausztriában. Feleségemmel öt évet terveztünk eredetileg, de mivel mindkettőnknek nagyon jó a munkahelye, az öt évből sokkal több lesz.

Hét évet tanultam (három év szakiskola, négy év főiskola) azért, hogy a betegnek minden beavatkozásommal a javát szolgáljam. Az ápolói szakmát tulajdonképpen egy kicsit a keresztényi útmutatások fizikai megnyilvánulásának látom, legalább is ami a »segíts az elesetteken« szegmensét illeti. Minden reggel úgy kelünk fel, hogy ma is segíteni fogunk valakinek. Lehet, hogy az élet több más területén ügyefogyottabban mozgunk, de ebben helytállunk.

Magyar ápolók külföldön:

Egy cégen keresztül kerültem külföldre, fél évig ők foglalkoztattak, most már egyéni munkavállalóként dolgozom heti három napot, reggel 6-tól este fél 7-ig. Az elején nehéz volt, de nem a munkahellyel kapcsolatos dolgok miatt, hanem mert egyedül voltam az első 4 hónapban, senkit nem ismertem. Sokat segített, hogy hegyek közt élek, sok kirándulási lehetőséggel, de egyedül hosszú távon akkor sem egészséges.

Ami különbség, hogy itt tényleg a beteg az első, és nem csak beszélnek róla – na meg a munkafeltételek. Ami még nagyobb különbség, hogy emberszámba vesznek. Minden létező fórumon elhangzik, hogy mennyire fontos munkát végzünk, a főnököm nemcsak beszél róla, hanem úgy is viselkedik, hogy érezteti, mennyire fontosak vagyunk, tisztel minket, a munkánkat. Az anyagiakról nem hiszem, hogy kellene beszélni.

Egy otthon dolgozó ápoló nem igazán tud  tervezni (pl. nyaralás, autóvétel, gyerek iskoláztatása, stb.), legalábbis nem sokan az ápolók közt. Ez hosszú távon lelkileg kóros, tehetetlenséget érez az ember, elfojtott düh kavarog benne, és ez az ápolói munka minőségének a rovására megy. Ilyen itt, külföldön nincs, hamarabb megvalósulnak a dolgaink, mint ahogy terveztük.

Az elégedettségi skálámra nem tudok mást mondani, mint a 10-est, mivel mindkettőnknek a vártnál sokkal jobb a munkahelye, megbecsülnek minket, minden nap éreztetik velünk, hogy mennyire fontosak vagyunk, lakhatási támogatásban részesülünk, mivel mindkettőnk szakmája hiányszakma (a feleségem orvos), és még sorolhatnám az előnyöket. Hogy negatívumokat is mondjak: egy éve vagyok itt, de szerintem soha nem fogom a nyelvet olyan jól megtanulni, hogy szépen, cizelláltan, magyarosan árnyaltan elmondjam az adott témával kapcsolatos véleményem, de a legnagyobb bánatom mégis csak az, hogy miért nem jöttem ki külföldre korábban.

Az ápolói habitus teljes embert kíván, nem elég az iskolában tanultakat az ágy mellett nap mint nap a gyakorlatba átültetve végezni, az ápolónak lelki, fizikai és mentális egyensúlyban kell lennie ahhoz, hogy teljes értékű segítő munkát tudjon végezni. A rohanó világunkban nagyon kevés ember képes erre: a magyar ápolók nem vallanak szégyent, nem véletlenül kapkodnak utánunk Európa-szerte.

Sokan azt hiszik, egyszerű dolog ápolónak lenni, az orvosi utasításokat elvégzed, a beteg szükségleteinek kielégítésében segítesz, dokumentálod és kész. Szerintem a legnehezebb a munkánkban a beteg bizalmát elnyerni, és ezt a bizalmi viszonyt a beteg kórházi tartózkodása alatt fenntartani. Az első beteg-ápoló találkozáskor el kell érni, hogy a beteg elfogadjon téged, érezze, hogy magabiztos vagy, tudod, mit csinálsz, és nem utolsósorban átérzed szenvedését, empatikus vagy.

Sok minden megerősít abban, hogy jól döntöttem annak idején. A legkatartikusabb, amikor civilként megállítanak az utcán volt betegeim vagy hozzátartozóik, és századszorra is hálálkodva megköszönik a munkámat. A legmélyebb, örökre szóló élményem egy kolléganőtől jön, akinek az édesapját én ápoltam. Sok évvel utána találkoztam vele, és mesélte, hogy az édesapja meghalt sajnos, a halálos ágyán viszont engem szólított több év elteltével is.

Nagyon sokszor alakul ki szoros kapcsolat beteg és ápoló közt, ami bizonyos helyzetekben nem egészséges, de legtöbbször elengedhetetlen a hatékony együttműködés érdekében. Amikor hazautazom, mindig benézek a volt munkahelyemre, és ugyancsak jó érzés, ha a volt betegeim kérdezik, hogy mikor megyek vissza.”

Keressük meg együtt az ország kedvenc ápolóját! Várjuk a jelöléseket október 26-áig!

Ápolók az NLCafén!

Megosztás Facebookon