Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Emlékül
Létrehozva: 2007. december 3. 00:54
Egyszer pakolódás közben a kezembe került egy boríték. Meg volt címezve, neked. Feladásra várt, aztán valahogy elmaradt. Nem kell felbontanom, tudom, mi van benne: egy képeslap, mely jobbulást kíván. Beteg voltál akkor, mondták, bár azóta sem tudom, pontosan mi is volt, igaz, ez már nem lényeges.
Te tizenhárom voltál azon a nyáron, én tizennégy. Egy helyes, vidám srácot ismertem meg benned, aki gyönyörűen nézett rám a kék szemeivel, viccelődtél, de nagyon félénk voltál. Sokat bicikliztünk együtt, kóláztunk a presszóban, és persze körhintáztunk rengeteget. Ha behunyom a szemem, most is érzem, amit akkor, ahogy repültünk a hintán körbe, ellöktél, majd visszaértem hozzád, egymás kezét megfogva. Szédítő volt, izgalmas, mámorító és feledhetetlen. Kaptam aztán tőled egy kis sárga rózsát, tisztán emlékszem, ahogy odajöttél hozzám, a kezembe nyomtad, majd elfutottál. Húsz éve őrzöm azt a kis virágot. Elmúlt az a nyár, jött még néhány, de komolyodtunk. Néha találkoztunk, bálon táncoltunk összesimulva, leveleztünk, és még egy jó ideig hordtam a láncomon a medálon a nevedet, te pedig az enyémet. A tizenhetedik nyaramon ittam először vörösbort, veled. Nevettünk és csókolóztunk. Amikor tizennyolc voltam, összefutottunk a buszon. Kérdezted, hogy találkozhatnánk-e. Zavarba jöttem, mert akkor udvarolt nekem valaki, ezt meg is mondtam, és láttam, mennyire rosszul esett. Még aznap szakítottam a másik fiúval és kocsiba ülve este elmentem hozzád. A kocsiban beszélgettünk, zenét hallgattunk, és elmondtam neked, hogy négy éve várok arra, hogy randira hívj. Ezután még kétszer futottunk össze, amikor stoppoltál és mi elvittünk, majd egy rendezvényen, én is és te is mással voltunk. Tudtam, hogy komoly barátnőd van, én pedig együtt laktam egy fiúval. Aztán hallottam, hogy beteg vagy, kórházban fekszel. Később mondták, hogy még mindig, nagyon súlyos a betegséged. Ekkor azt gondoltam, írok neked egy lapot. Nem adtam fel, bár hetekig rakosgattam ide-oda, de nem mertem, hátha a barátnőd rossz néven veszi, vagy Te fogod számonkérni, hogy minek írogatok.
Nem sejtettem, hogy ha elküldtem volna, sem lett volna időd számonkérni. A temetéseden a szívem szakadt, egy szál sárga rózsával búcsúztam tőled. Huszonkettő voltál akkor. Azóta is minden sárga rózsáról Te jutsz az eszembe, és összeszorul a szívem, amikor azokat a dalokat hallom, amiket együtt hallgattunk. Sosem mondtam el, hogy mennyire szerettelek, és már sosem fogom elküldeni a képeslapot. Időnként még mindig álmodom rólad, rólad, aki a tizenéveimet megédesítette, akivel együtt nőttünk fel, majd a gyerekkoromat hirtelen magával is vitte. Harminchárom lennél most, de már tizenegy éve nem vagy itt. Hiányzol.
Te tizenhárom voltál azon a nyáron, én tizennégy. Egy helyes, vidám srácot ismertem meg benned, aki gyönyörűen nézett rám a kék szemeivel, viccelődtél, de nagyon félénk voltál. Sokat bicikliztünk együtt, kóláztunk a presszóban, és persze körhintáztunk rengeteget. Ha behunyom a szemem, most is érzem, amit akkor, ahogy repültünk a hintán körbe, ellöktél, majd visszaértem hozzád, egymás kezét megfogva. Szédítő volt, izgalmas, mámorító és feledhetetlen. Kaptam aztán tőled egy kis sárga rózsát, tisztán emlékszem, ahogy odajöttél hozzám, a kezembe nyomtad, majd elfutottál. Húsz éve őrzöm azt a kis virágot. Elmúlt az a nyár, jött még néhány, de komolyodtunk. Néha találkoztunk, bálon táncoltunk összesimulva, leveleztünk, és még egy jó ideig hordtam a láncomon a medálon a nevedet, te pedig az enyémet. A tizenhetedik nyaramon ittam először vörösbort, veled. Nevettünk és csókolóztunk. Amikor tizennyolc voltam, összefutottunk a buszon. Kérdezted, hogy találkozhatnánk-e. Zavarba jöttem, mert akkor udvarolt nekem valaki, ezt meg is mondtam, és láttam, mennyire rosszul esett. Még aznap szakítottam a másik fiúval és kocsiba ülve este elmentem hozzád. A kocsiban beszélgettünk, zenét hallgattunk, és elmondtam neked, hogy négy éve várok arra, hogy randira hívj. Ezután még kétszer futottunk össze, amikor stoppoltál és mi elvittünk, majd egy rendezvényen, én is és te is mással voltunk. Tudtam, hogy komoly barátnőd van, én pedig együtt laktam egy fiúval. Aztán hallottam, hogy beteg vagy, kórházban fekszel. Később mondták, hogy még mindig, nagyon súlyos a betegséged. Ekkor azt gondoltam, írok neked egy lapot. Nem adtam fel, bár hetekig rakosgattam ide-oda, de nem mertem, hátha a barátnőd rossz néven veszi, vagy Te fogod számonkérni, hogy minek írogatok.
Nem sejtettem, hogy ha elküldtem volna, sem lett volna időd számonkérni. A temetéseden a szívem szakadt, egy szál sárga rózsával búcsúztam tőled. Huszonkettő voltál akkor. Azóta is minden sárga rózsáról Te jutsz az eszembe, és összeszorul a szívem, amikor azokat a dalokat hallom, amiket együtt hallgattunk. Sosem mondtam el, hogy mennyire szerettelek, és már sosem fogom elküldeni a képeslapot. Időnként még mindig álmodom rólad, rólad, aki a tizenéveimet megédesítette, akivel együtt nőttünk fel, majd a gyerekkoromat hirtelen magával is vitte. Harminchárom lennél most, de már tizenegy éve nem vagy itt. Hiányzol.
Meghatottál. Köszönöm.
Jó, hogyha néhány embert elgondolkodtattam, igaz, magam miatt írtam le, mert muszáj volt leírnom.
Persze nem szabad túl sokat a múlttal foglalkozni, mindig előre kell nézni, azonban a múltból lett a jelen, ebből meg a jövő. Voltak rossz döntéseim, sikertelenségeim, ugyanakkor boldogságaim, szerencséim, eddig semmit nem bántam meg, és ez jó. Csak az ilyen meg nem tett dolgok tesznek keserűvé időnként.
Én is mindig azt mondom, hogy sose válj el senkitől haraggal, veszekedéssel, mert nem tudhatod nem az volt-e az utolsó beszélgetésetek, találkozásotok.
Bennem is van jó pár kimondatlan gondolat, érzés. Át nem adott ajándék. Valakinek. Azonban ez nem rajtam múlt/múlik. Ez "nyugtat" meg egyedül.
Nem tudom kimondani Neki, hát kiírom magamból.
Mostanában túl sok embert temettem el. Rokonok, barátok, ismerősök. Magamba néztem ilyen szemmel is. "Örömmel" nyugtáztam, hogy nem maradt bennem semmi kimondatlanság, vagy megcselekedetlenség (ez most így hülyén hangzik - bocsi).
Azóta még fokozatosabban figyelek arra, hogy igenis nincs olyan dolog amiért haraggal, vagy veszekedéssel kell szétválni. És igenis meg- és ki kell mondani, ha szeretünk Valakit!
Kicsit zavarosra sikerültem, de kavarognak bennem is a dolgok! Bocsánat!
Pityergős jóreggelt!
Azóta mindig eszembe jut, hogy minden levelet fel kell adni, minden szót ki kell mondani, mert nem lehet tudni, lesz-e még rá időnk.
Egyszer láttam egy filmet, amiben az volt, hogy karácsonykor mindenki kimondhatja, amit gondol, érez. Ez az a nap az évben, amikor bármit, bárkinek elmondhatunk. Nekem is lenne valami, amit nagyon kimondanék ... de nem lehet. Ezért marad kimondatlan ... és ezért sírok most