nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Pontosan 10 ok, amiért a ma 15 éves Monk az egyik legszerethetőbb sorozat

A kényszerbeteg nyomozózsenit, Adrian Monkot és – természeténél fogva kissé idézőjeles – kalandjait egyszerűen nem lehet nem szeretni. A fóbiák és a briliáns megfejtések nagymestere éppen 15 éve lépett színre.
NLCafé
f Ajánlom

Harminc éve indult a Szomszédok, tíz éve ért véget a Maffiózók, huszonöt esztendeje, hogy képernyőre került a Melrose Place – ahogy utóbbi kapcsán már megjegyeztük, tévés évfordulókban gazdag heteket, hónapokat élünk. A sor ma folytatódik: másfél évtizede ezen a napon mutatkozott be a képernyőn mindenki kedvenc kényszerbeteg nyomozója, Adrian Monk, a tévétörténet egyik legszerethetőbb sorozatának főszereplője. A szóhasználat szándékos: a Monkért nem kell rajongani, viszont muszáj szeretni, és ez jól is van így, mert nagyon kellenek az ilyen produkciók. Na de mi a titka ennek a szerethetőségnek? Válaszunkat tíz pontba szedtük, hisz ez volt a főszereplő kedvenc száma, és amúgy is rend a lelke mindennek.

1. Kitűnő elegy volt

A Monk egyszerre volt békebeli krimisorozat egymáshoz szorosan nem kapcsolódó, 45 perc alatt lezárt epizódokkal, komédia és drámai elemekkel is operáló produkció. A háromból már kettőt is óriási siker összeegyeztetni, itt azonban a készítők nagyon pontosan belőtték az arányokat, és remek érzékkel keverték az elemeket, a szereplőgárda pedig minden elképzelésüket maradéktalanul kiszolgálta. A kényszerbeteg nyomozó kalandjain úgy lehetett nevetni, hogy közben a tévés kriminézés összes izgalmát is megkaptuk, és nemhogy nem silányult soha ócska vígjátékká a sztori, de a megfelelő helyeken még súlyuk is volt az eseményeknek.

Jason Gray-Stanford, Bitty Schram, Tony Shalhoub és Ted Levine
A sorozat szereplői: Jason Gray-Stanford, Bitty Schram, Tony Shalhoub és Ted Levine (Fotó: Profimedia)

2. Kicsit túllépett az egyszerű heti szórakozás keretein

Mivel a Monk nem egybefüggő sztorit mesélt, nem rágta az ember két epizód között egy hétig a körmét, mint a Breaking Bad vagy a harvardi tananyagba is bekerült Trónok harca esetében – sőt egy-két (vagy akár öt) epizód kihagyása sem tett érthetetlenné semmit. Azzal viszont, hogy a főszereplőt mindvégig kínozta a felesége elleni merénylet emléke, és próbálta is felderíteni a gyilkosságot, mégiscsak túllépett a saját árnyékán a sorozat, és sokkal érdekesebbé is vált.

Pontosan 10 ok, amiért a ma 15 éves Monk az egyik legszerethetőbb sorozat

3. Tisztességesen le is zárták

Hab a tortán, hogy ezt a mögöttes szálat az utolsó két epizódban szépen el is varrták, így a Monknak a műfajban ritka módon rendes vége van.

4. Monk világhírűvé tett egy remek színészt

Mivel sokkal több a jó színész, mint ahányan felkerülnek a hollywoodi A-listára, mindig jó azt látni, hogy egy nagyra növő sorozat az egész világgal megismertet egy (vagy több) negyvenes színművészt, aki a szupersztárok közé soha nem robbant be, pedig megérdemelte volna. Az Adrian Monkot játszó Tony Shalhoub tökéletes példa erre: játszott színpadon, volt állandó munkája a Wings című amerikai szitkomban, karakterszínészként sok jó mozifilmben is felbukkant, de nagyon járt neki egy olyan főszerep, amivel mindenkihez eljutott.

Az Emmy-díjas Tony Shalhoub (Fotó: Profimedia)
Az Emmy-díjas Tony Shalhoub (Fotó: Profimedia)

5. Mert változatos lenni

A krimisorozatok legfőbb fegyvere hosszú távon általában az, hogy egy jól bevált formulához ragaszkodnak, azaz a nyomozás mindig ugyanabban a mederben halad előre, és ezáltal az epizódok is ugyanúgy épülnek fel. Nincs is ezzel semmi baj, de a Monk azért előnyt faragott abból is, hogy kihúzta magát ez alól a szabály alól: egyrészt gyilkosság sem történt mindig, másrészt az sem volt fix, hogy ismerjük-e az elkövetőt, a bűncselekmény okát és az elkövetés módját, vagy sem, ami biztosított a készítőknek némi játéklehetőséget.

Pontosan 10 ok, amiért a ma 15 éves Monk az egyik legszerethetőbb sorozat

6. Nem félt visszanyúlni Sherlock Holmesig

Ha detektívtörténetekről van szó, Arthur Conan Doyle-hoz és az ő Sherlock Holmesához mindig érdemes visszanyúlni, a Monkban pedig a karakterek viszonyrendszere szinte tökéletesen lekövette a klasszikust: Sharona Fleming, majd Natalie Teeger volt Monk Watsonja, Leland Stottlemeyer és Randy Disher a Lestrade felügyelője, Ambrose pedig a Mycroftja. Mi több, még a nevek egzotikus hangzásával is a régi nagy karakterekre utaltak az alkotók.

7. Tele volt apró jópofaságokkal

Apropó, nevek: Randy Dishert az első részben még Randall Deaconnak hívták, így pedig ha egybeolvasta az ember a Leland Stottlemeyer és a Randall Deacon nevek első két-két betűjét, azt kapta, hogy Lestrade. Noha Disher átnevezése ezt a játékot elrontotta, a későbbi epizódok így is tele voltak kikacsintásokkal. Hogy csak egy példát hozzunk, mivel sokan visszasírták az első évad lecserélt főcímzenéjét, az egyik részben két szereplő egy fiktív tévésorozat megváltoztatott zenéje miatt dohog, a sztori végén pedig az egyikük megígérteti Monkkal, hogy ha sorozat készül róla, ragaszkodni fog az eredeti főcímdalhoz – majd meg is szólal a régi kompozíció.

Pontosan 10 ok, amiért a ma 15 éves Monk az egyik legszerethetőbb sorozat

8. Igazi klasszikus a főcímdala

Ha már itt tartunk, az a bizonyos “új” főcímdal, az It’s a Jungle Out There azért elég jó választás volt annak ellenére is, hogy tényleg nem volt semmi baj az eredetivel. Randy Newman sajátosan szarkasztikus szerzeményében zeneileg, szövegileg és előadásmódban is ott van minden, amit Adrian Monkról tudni kell.

9. Szerepelt benne Snoop Dogg

Amiben pedig Snoop Dogg szerepel, az rossz nem lehet. A világ leglazább rappere természetesen a sorozatban is egy rappert alakított, akit egy rivális hiphopsztár meggyilkolásával vádoltak meg.

Monk és Snoop Dogg
Shalhoub és Snoop Dogg

10. Mégiscsak megismertette az emberekkel az OCD-t

Adrian Monk valószínűleg a világ leghíresebb kényszerbetege. Hogy mennyire volt hiteles az obszesszív-kompulzív zavarnak (OCD) is nevezett betegség ábrázolása a sorozatban, arról felesleges vitatkozni, mert egyszerűen nem volt hiteles, de a kórképpel való viccelődés legalább nem lépte át az ízléstelenség határát, és az érintett egy szeretetre méltó, közkedveltté váló figura volt. Az OCD jóval kegyetlenebb és összetettebb is tud lenni annál, amit a Monkban lehetett látni, de ha a kényszerbetegség poklának minden bugyrát bejárta volna a főszereplő, valószínűleg soha nem lett volna ilyen népszerű a sorozat. A súlyosan stigmatizált mentális betegségek megértetéséért és elfogadtatásáért folyó küzdelmet így persze nem nyerte meg a produkció (főleg nem hazánkban, ahol a címben teljesen feleslegesen le is flúgosozták a főszereplőt), de azért első lépésnek sem volt rossz.

 

Megosztás Facebookon