Csajok: akkor is jó nézni, ha utálod

Kezdetben olyan volt, mintha sci-fit látnék: az csak hagyján, hogy New York nem Budapest, de a huszonéves lányok élete és problémái is olyan távolinak tűntek. Először sznobériából néztem bele a Csajokba, mert nem lehetett nem nézni azt a sorozatot, amiről mindenki beszélt: elvégre egy 24 éves lány, Lena Dunham agyából pattant ki, aki az írója, rendezője és főszereplője is egyben. Az HBO sorozatában négy brooklyni lány a felnőttkor küszöbén téblábol, bizonytalanul saját érzéseikben, meg akarják magukat mutatni a világnak, csak még nem tudják, hogyan. Na, ilyeneket itthon is látni bőségesen.

Végül is ezért jó: mert hiába New Yorkban játszódik a történet, az Y generációs érzés itt is ugyanaz. Míg néhány évtizeddel ezelőtt azt láthattuk, hogyan vették be Carrie Bradshaw és barátnői méregdrága dizájnerruhákban, iszonyú nagy öntudattal New Yorkot, addig Hannah Horvath és huszonéves társnői ide-oda csapódnak és próbálják megvetni flipflopos lábukat. Az elszánt, állandóan önmagát boncolgató, neurotikus Hannah, a függőségeivel küzdő ösztönlény, Jessa, az elkényeztetett, határozatlan Marnie, és a burokban nevelkedett, elitiskolába járó Shoshanna kalandjaiban semmi látványos nincs, viszont fájdalmasan életszerűek. És végre nem akörül bonyolódik a cselekmény, hogy van-e a szereplőknek pasijuk vagy nincs – az olyan múlt századi.

Imádják kritizálni

Miután adásba került egy rész, a tengerentúli média és a kritikusok ízekre szedik és elemzik. Nem jut eszembe még egy olyan tévésorozat, ami ennyi szellemi muníciót adott volna feministáknak, a popkultúra kutatóinak, újságíróknak, divatkommentátoroknak, bloggereknek egyszerre. Elvégre nincsen téma, ami ne kerülne terítékre a sorozatban, és ne csavarna egyet rajta: testkép, önkép, szexualitás, szexizmus, feminizmus, meztelenség, homoszexualitás, rasszizmus, gazdasági válság, párkapcsolatok, szingliség, barátság, szülő-gyerek viszony, szexuális zaklatás, hipszterek, narcizmus – mintha csak a 21. század aktuális jelenségeiről brainstormingoltak volna. Csak nem okoskodnak mindezekről, hanem megélik, átélik.

Néha komolyan rossz nézni a csajok tétovázását, és az az érzésem támad, hogy mindjárt megrázom őket, hogy kapjanak már észbe. Aztán rájövök, hogy én is voltam fiatal, és ahogyan nem ráznám meg a húgomat azért, ahogyan a saját életét akarja élni, úgy a sorozat szereplői felett is mi alapom lenne ítélkezni. Tulajdonképpen azért is szerettem meg a sorozatot, mert elgondolkodtatott: vajon milyen alapon mondja az idősebb generáció a fiatalabbnak, hogy nem így kell viselkedni, gondolkodni, dolgozni, öltözködni, szeretni? Honnan tudhatná más, hogy mint ők maguk, hogy mi a jó és mi a rossz nekik, ki érthetné őket jobban saját maguknál?

Ott van például Hannah Horvath teste, amiről nem győznek cikkezni. Az az érzésem, hogy bárki, aki fennakad azon, hogy honnan veszi a bátorságot, hogy megmutassa és ilyennek mutassa, annak először is saját magával van elintéznivalója. Mint egy Rorschach-tesztbe, beleláthatjuk a szereplők élményeibe saját félelmeinket, gátlásainkat, előítéleteinket. A még most is csupán 28 éves Lena Dunham pedig a nyilvánosság előtt tart terápiás önvizsgálatot. Bár ahogyan a tavasszal magyarul is megjelenő könyvében, a Nem olyan csajban olvasni lehet, az önbizalommal nincs gondja. Szüksége is van rá, mert támadják kiváltságos helyzete – tehetős művészcsalád gyermeke, vagyona, gyors sikere miatt. Másokat meg inspirál, ahogyan meri felvállalni magát, átlépi a határokat és folyamatosan kísérletezik. A komfortzóna számára ismeretlen szó.

Szerintem ennyi éppen elég. És amennyire kétségbeejtő, ahogyan a csajok tervek híján, a nagy bizonytalanságban szerencsétlenkednek, egyben annyira felszabadító és erőt adó is. Úgyhogy valahányszor felveszem a rémes püspöklila Girls pólómat, úgy érzem magam, mint a 4 éves unokaöcsém a Superman-szerelésében.