Faépítményeink az országban

Elődeink környezetükben régóta ismerték a fát mint építőanyagot, szerették, és mesteri szinten felhasználták azt. Ha az idők folyamán a fa létesítményeik romlani, gyengülni kezdtek, tönkrementek, úgy újabb faanyaggal javították, kipótolták, megerősítették vagy újakat építettek a ledőltek helyett, hiszen jó építőfát régen nem volt nehéz beszerezni az országban hajdanvolt rengeteg erdőségből. A fa nagy előnye könnyű kitermelhetősége és jó megmunkálhatósága mellett az, hogy könnyen szállítható: rövidebb távolságra kézi erővel, messzebbre régen fogattal, még nagyobb útra folyón való úsztatással. A rönk vagy a gerenda egyenkénti mozgatása mellett sokszor magát az ezekből összeácsolt kész épületet – lakóházat, templomot, haranglábat, ólat stb. – egészben vagy gyakran nagyobb részegységekre felbontva mozgatták kisebb-nagyobb távolságra.

A faanyag feldolgozása során kiforrott sokféle leleményes mesteri megmunkálási mód egyrészt műszakilag, másrészt esztétikailag magas szintre fejlesztette a faépítészetet. A kiemelkedő tehetségű és híres ácsok mellett szinte az egész nép értette

a fával való bánásmód minden csínját-bínját, fortélyát. A faépületek minden egyes alkotóeleme kizárólag fából – a felhasználás praktikuma szempontjából kiválasztott puhafából vagy keményfából – készült. Így a talpgerendáktól

a körítő fő- és választófalakon, a födémeken és

a tetőszerkezeteken át a borító tetőfedésekig,

a padlótól, az ajtókon és az ablakokon túl az összes kötőelemig minden fa, sőt, a klasszikus faépítményeknél a szükséges kapcsolóelemek: a szegek és a csapok is fából állanak.

Régebbi fa harangtornyaink és fa haranglábaink építési idejükben eredetileg hasonlóan tisztán fa szerkezetből készültek. A későbbi javításoknál azonban különböző kényszerűségi okokból már sokféke vasanyagú erősítések kerültek beépítésre. Ezek átmenetileg kétségtelenül praktikusan növelték az építmények állékonyságát, de egyrészt helyenként fokozott korhadásveszélyt is jelentenek, másrészt az egyre növekvő rozsdafoltok kedvezőtlenül hatnak az esztétikai megjelenésre.

Arra nézve, hogy vajon milyen jelentőségű lehetett hajdan a magyarországi faépítészet, azok az adatok utalnak, amelyek rögzítették: az Osztrák-Magyar Monarchiát alkotó társállamok közül ilyen szempontból leggazdagabb éppen Magyarország volt, ezen belül is különösen a Kárpátok vidéke. Hazánk területén a korábbi korokhoz képest ma jóval szerényebb a faépítészeti emlékanyag. A korábban nagyszámú honi szakrális faépületeink közül tisztán fából épített templom mára már csak egyetlen maradt. Ez is kiállítási tárgy lett, mivel azt eredeti építési helyről, a történelmi Szabolcs vármegyei Mándok községből a Szentendre melletti központi Szabadtéri Néprajzi Múzeumba került. Vegyes falú, favázas és vályogtapasztásos, úgynevezett paticsfalú templomaink száma is csekély, napjainkra csak néhány maradt. Így sajnálattal állapíthatjuk meg a szomorú tényt, hogy az egykor jelentős fatemplom-építészetünk élő valósága örökre megszűnt, azokat csupán felmérési rajzok, vázlatok, képek és irodalmi hagyatékok emlékanyagai őrzik, a valóságban többé sohasem láthatók már.

Szerencsénkre azonban ma is jelentős az állomány a fából készült hasonló építmények két másik sajátos, nagy csoportjának, a fa haranglábaknak és a fa harangtornyoknak. Igaz – tisztelet a kivételnek –, ezek egy időre kiestek a társadalom, de még az építészetet és a néprajzot művelők érdeklődési köréből is. A ma még nagy számban élő legrégebbi fa harangtornyok közül csak néhány épült az 1600-as években. Korábbi időkből nem maradt ránk önálló fatorony. Jelentősebb azok száma, amelyek a XVIII. századból és a XIX. századból valók. A legkorábbi is tehát mindössze háromszáz év körüli, ami igen magas kornak számít, hiszen a könnyen korhadó faanyagú szerkezetek rohamosan tönkremehettek, a könnyű gyúlékonyság miatt földig porladva gyorsan megsemmisülhettek.

Pusztulásuk elsősorban a magyar, de egyben az egyetemes kultúra nagy kára. Végsősoron építészeti múltunk lett szegényebb, függetlenül attól, hogy azok keletkezésük idején és fennállásuk alatt mely egyházi felekezet vagy világi használat célját szolgálták.