Sztárok

Újra Budapesten a Depeche Mode: mi már most hangolunk az esti koncertre

Dave Gahanék a Groupama Arénában lépnek fel. A készülődés jegyében hét klipdallal tekintjük át a csapat pályafutását, ami sokkal izgalmasabb, mint elsőre gondolod.

Eljött a csaknem pontosan négy éve várt nap, ma este ismét Budapesten koncertezik a Depeche Mode – vagyis itt az ideje elkezdeni készülődni a bulira. A hazánkban tizenegyedszer fellépő zenekar azonban nem véletlenül lett az elmúlt közel négy évtized könnyűzenéjének egyik legmeghatározóbb csapata: nagyjából mostantól a színpadra lépésükig lehetne zengeni a dicséretüket és sorolni a pályájuk fénypontjait, úgyhogy kénytelenek voltunk válogatni. Minthogy pedig a Depeche Mode történetében (majdnem) mindig óriási szerepet játszott a vizualitás is, választásunk hét videoklipre esett, amelyek némi háttérinformációval kiegészítve legalább nagy vonalakban átfogják ezt a felfoghatatlan karriert. Infódiszkó indul.

Just Can’t Get Enough (1981) – Depeche Mode így kezdett

Ez a szösszenet a Depeche Mode első klipje – egyben pedig az utolsó is, amelyben szerepel a korai idők összes dalát és szövegét jegyző Vince Clarke, aki nem sokkal a debütalbum és e videó megjelenése után távozott. A szintipopszám tipikus Clarke-szerzemény, a dallam rágógumiként tapad a fülbe, a mondókaértékű szöveg végtelenül egyszerű, és a bájosan naiv összképet erősíti a klip, illetve annak története is: a tagok azért táncolnak benne ilyen furcsán rángatózva, mert – tessék kapaszkodni – sokat kritizálták őket, hogy nem mozognak rendesen. A trükk amúgy bejött, a higanymozgást (ami egyébként saját koreográfia) azonnal utánozni kezdte a csapat közönsége, de ma már az 55. születésnapját nemrég ünneplő Dave Gahan énekes is annyival intézi el ezt a kordokumentumot, hogy a dalt szereti, de “a klip rettenetes, kib***ott rossz az egész”.

A Question of Time (1986) – szürreális fordulat a Depeche Mode-nál

Zenekari részről a főszereplő a Clarke helyére lépő Alan Wilder, aki szerint ennek az lehet az oka, hogy csak ő kelt fel elég korán a forgatásra a négy tag közül. Ettől függetlenül a videó fordulópont a Depeche Mode történetében: noha zeneileg a csapat eddigre sokszorosan átlépte a saját árnyékát, és hatalmas sztárrá vált Európában, az imidzs nagyon hiányzott a képletből: a tagok hol öltönyben, hol szvetterben, hol talpig bőrben, hol mindebben egyszerre feszítettek, a klipjeik rendezői pedig – ahogy a dalszerzői szerepkört átvevő Martin Gore mondja – azt próbálgatták, mekkora hülyét tudnak csinálni belőlük. Ekkor jött be a képbe a bandával napjainkig együttműködő Anton Corbijn, és az A Question of Time csecsemőfuvarozós fekete-fehér videójával elkezdte rendbe tenni a dolgokat: a Depeche Mode képi világa kellemes szürreális fordulatot vett, a későbbiekben pedig az ettől (is) magabiztosabbá váló tagok megjelenése legendássá vált.

Never Let Me Down Again (1989) – egy kis élő a Depeche Mode-tól

Ennek a dalnak ugyan van saját videója is, de mi inkább a 101 című koncertfilmben szereplő verzióját választottuk, és jó okunk is van a csalásra. A Depeche Mode amerikai áttörését jelentő, 70 ezer néző előtt adott pasadenai fellépést dokumentáló film úgy legendás, ahogy van – a Music for the Masses című aktuális lemez sikerei ellenére mindenki azt várta, hogy a zenekar képtelen lesz megtölteni a hatalmas stadiont, ehhez képest másfél óra telt házas extázis került a képernyőre –, de a kulcsmomentum mégiscsak a zárás, amikor a Never Let Me Down Again utolsó perceiben Dave Gahan vezényletével az egész aréna percekig lóbálja jobbra-balra a karját, ez ugyanis azóta is állandó kelléke a Mode-buliknak. Jellemző módon az egész egy véletlennek köszönhető: az énekes a színpadról megpillantotta, hogy két-három rajongó így csápol, és átvette tőlük a mozdulatot, aztán hirtelen már 140 ezer kar lengedezett a levegőben.

Enjoy the Silence (1990) – van, ami már nekik is sok

A szám és a klip, amivel a Depeche Mode végleg “megérkezett”. Innentől már nemcsak a rajongók tízezrei tudták, kik ezek a brit fiúk, hanem a nagymama és a sarki fűszeres is. A nagyvilágban nyugággyal sétálgató király képe feledhetetlen, A kis herceg által inspirált klipet pedig a rajongók mellett a zenekar billentyűse, Andy Fletcher is nagyon szerette, ugyanis amikor berendelték a stúdióba egy órácska szereplésre, meg volt győződve róla, hogy szokás szerint egész nap tart majd a munka, de tényleg elengedték semmi perc alatt. A királyt alakító Dave Gahan ezzel szemben hat napig gályázott, és megjárta Portugáliát, a Skót-felföldet, valamint a svájci Alpokat is, de a végére nála is elszakadt a cérna: amikor távolról akarták felvenni, ahogy egy hegytetőn sétál a hóban, ráadta a koronát és a palástot a klip producerére, majd beült a rá váró helikopterbe, és lement a szállodájába inni egy forró csokit, így a szóban forgó jelenetben nem is ő látható.

Walking in My Shoes (1993) – a Depeche Mode tagok jól szórakoztak

Azért nem semmi, hogy ezt a zenét ugyanaz az együttes játssza, mint a Just Can’t Get Enough-ot – amikor 1993-ban az I Feel You-val visszatért a padlásról előkerülő ősrégi felvételeken még igencsak másmilyen Depeche Mode, volt is meglepetés rendesen, de mivel a slágerfaktort még feljebb sikerült srófolni, a rajongói eufória sem maradt el. A Walking In My Shoes hagymázas klipje viszont megint váratlanul ért mindenkit a furcsa csőrű, jégkorcsolyázó madarakkal és a bizarr alakokkal, akiket állítólag Dante Isteni színjátéka ihletett. Ennek megfelelően a forgatás is meglehetősen szürreálisra sikerült: a zenekarból nem sokkal később távozó Alan Wilder saját elmondása szerint remekül mulatott az olyan jelenetek láttán, amikor például az egyik rút figurát alakító színész nyomasztó jelmezében és sminkjében udvariasan ketchupot kért a pincérnőtől az ebédszünetben.

Suffer Well (2006) – új koszak kezdődött

A kilencvenes évek közepén trióvá zsugorodott a Depeche Mode, és az ezzel kezdődő új korszakból valószínűleg már mindenki másik dalt és klipet emelne ki, de a Suffer Well elég jól összefoglal sok mindent. A lemez, amelyen megjelent (Playing the Angel), hosszú ideje élő pletykákat oszlatott el a csapat feloszlásáról, egyben az első olyan album, amelyen dalszerző Dave Gahan is, és pont ez az ő egyik száma – a videó pedig elég egyértelműen azt dolgozza fel, hogy a bő tíz évvel korábban egy szívrohamba, egy öngyilkossági kísérletbe és egy drogtúladagolásba is majdnem belehalt, de még időben váltó sztár végezhette volna egészen máshogyan is. Mindezt pedig olyan iróniával teszi, ami csakis ebben az új korszakban jellemző az együttesre: Gahan konkrétan gúnyolódik magán, de az esküvői ruhaszalon kirakatában menyasszonybabaként megjelenő Martin Gore figurája is elég egyértelmű önfricska, hiszen a zenész a nyolcvanas években gyakran öltözött nőnek. Az angyalként és Gahan nejeként feltűnő nő egyébként a valóságban is az énekes felesége, a limuzin sofőrje pedig a banda menedzsere – a hab a tortán meg az, hogy a dalnak simlish verziója is készült a Sims 2 című számítógépes játékhoz.

Where’s the Revolution (2017) – és megérkeztünk!

Üdv a jelenben: a Spirit című friss album első klipdala a pár éve Budapesten kiállítást is kapó Depeche Mode rég látott politikus arcát villantja meg. A zenekar láthatóan, hallhatóan és bevallottan elégedetlen a globális közállapotokkal, ami valószínűleg a mai koncertnek is ad egy plusz energialöketet, a régi slágerek pedig nyilván a szokásos szenvedélyességgel szólalnak meg, úgyhogy elég jó kis estének nézünk elébe.

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top