nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Rubint Réka kikupált, avagy: háromnapnyi “szenvedésem” története

Kedves Naplóm! Ha ezt most nem írom le, félő, talán senki nem hiszi el… maximum azok, akik velem együtt ott izzadtak a novemberi, Rubint Réka szervezte belföldi Alakreform táborban. Nem mondom, kellett egy kis idő, míg leülepedett bennem a három nap élménye – most viszont úgy érzem, kész vagyok dokumentálni. Mindent – jót, rosszat egyaránt.
Gedeon Zsófia
f Ajánlom

Első bejegyzés

“50 kiló vagyok, nem akarok fogyni. A konditeremben ellötyögök a futógépen, de a csoportos órákat utálom. Akkor tulajdonképpen mit is keresek itt? Fogalmam sincs, milyen érzés táborozni, nekem ez valahogy mindig kimaradt az életemből (oké, nem igaz, egyszer általánosban voltam egy némettáborban, ami konkrétan annyira családbarát volt, hogy anyu is részt vett rajta, és ott volt velem végig), innen-onnan persze már hallottam olyan közhelyeket, mint “meglátod, új emberré válsz utána”, de valahogy sosem hittem el őket. A megérkezésem előtt tele voltam előítéletekkel, ez az igazság, és ha nekem valaki két évvel ezelőtt azt mondja, hogy idén novemberben egészséges életmódot népszerűsítő táborba megyek, azt tuti arcon nevetem.

Na, körülbelül ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, miközben Bükfürdőre tartottam – egy földúton, merthogy a GPS nyilván rosszul tervezte meg az utat, én hülye meg hittem neki. A megérkezésem ennek köszönhetően finoman szólva sem volt zökkenőmentes, de péntek délután négyre csak befutottam. Magamban elképzeltem, ahogy a becsekkolást követően szépen komótosan megkeresem a szobám, pihenek egy keveset, majd lecammogok vacsorázni, és megismerem a többieket. Aha, fél ötkor már edzés volt, úgyhogy a szupergyors becsekkolást szupergyors kipakolás, átöltözés követte, aztán már rohantam is az edzőteremmé átalakított konferenciateremben tartandó tornára.

Rubint Réka kikupált, avagy: háromnapnyi

Tinédzserek, huszonévesek, harmincasok, édesanyák, gyermekeik és férjeik várakoztak a földön ülve. Anya a polifoam egyik végén, a gyerek a másikon, gyerek kezében táblagép, nézi a mesét Youtube-on, miközben anya tornázik. Szürreális, nem igaz? Pedig ez történt, a legszebb az volt, amikor harminc perc intenzív mozgást követően vörös fejjel felnéztem a padlóról, a kisfiú elkapta a tekintetem, és – az arckifejezéséből ítélve – azt gondolhatta: “ez most egy rák, vagy egy néni?”. 90 percig tartott az edzés, bevallom, sokáig kitartottam, de az ötvenedik percnél már a fülemen sem tudtam levegőt venni – hiába, a dohányzás okozta károk nem múlnak el egyik napról a másikra.

Első edzés pipa, már csak kettő van, mosolyogtam magamban, miközben a következő kép tárult elém: Rubint Réka, körülötte több tucat nő, akik tanácsot, tippet, közös fotót és néhány jó szót kérnek, vagy épp elmesélik, hogy sikerült az update sütijük, pizzájuk, mennyit fogytak, és most hogy érzik magukat. Réka mindenkit végighallgat, még fél órával az edzés után is csak áll, és hallgat, biztatja a résztvevőket.

Mindeközben rajtam mérhetetlenül nagy fáradtság lesz úrrá, egy csendes pihenőt követően konstatálom, hogy igen, már most baromira izomlázam van, minden mozdulat fáj. Lassan vacsoraidő, gyors zuhany, megpróbálok emberi kinézetet ölteni, miközben eszembe jut, hogy a résztvevők közül senkit nem ismerek (Rékán és férjén, Norbin kívül) – most akkor egyedül kell vacsoráznom, vagy mi lesz?! Kételyek közt leballagok az edzőteremből vacsorateremmé átalakított helyiségbe, a bejárat előtt szerencsémre várakozik egy lány (szintén tök egyedül), akivel aztán hamar szóba elegyedünk, ki honnan jött, ki mit csinál, hogy érzed magad, most vagy itt először, ilyen kérdések hangzanak el. Egy asztalhoz ülünk, mindketten tudjuk, hogy – ha nem is örökre – de erre a három napra mindenképpen barátok leszünk.

Szóval, azt mondja, hogy vacsora – nekem az egész programban ez volt az egyik kritikus pont. Imádok enni, imádok egészségtelen dolgokat enni (a gyorséttermekben gyakori vendég vagyok sajnos), imádok “bűnözni” (csoki-cukor- sütemény=mennyország), itt viszont tudtam, hogy minden fogás maga a nagybetűs Egészség lesz, szóval igen, eléggé paráztam, hogy jóllakom-e majd, és ha nem, akkor mi lesz. Jelentem: jóllaktam, nem is kicsit, az ételek – egyes hírekkel ellentétben – egyáltalán nem rosszak, néhány étel (például az update spagetti) kifejezetten ízletes, a muffin is tök rendben van, és a péksütemények sem rosszak, bár nekem – ki tudja, miért – eléggé megfájdult tőlük a gyomrom. Talán, mert a mekis hamburgerhez van hozzászokva, és új volt neki, hogy a “gazdi” egyszer valami egészségeset is eszik.

Nyilván nem lehet egyszerre több száz ember kedvére tenni (pedig Réka mindent elkövet, ezt magam is tanúsíthatom, hiszen ott voltam, láttam, ahogy a vacsorát követően körbejárt az asztaloknál, és minden társasággal beszélgetett néhány percet), voltak olyan ételek, amelyek nem kifejezetten az én ízlésvilágomnak megfelelően voltak elkészítve, de hát ennyi baj legyen, az edzéstől sajgó combom nagyobb problémát jelentett számomra. Kedves Naplóm, nevezz bulifúrónak, de a vacsorát követően én bizony úgy elmentem aludni, mint a sicc – csak mondom, hogy a táborozók nagy része (főleg a kisgyerekesek) is hozzám hasonlóan eltették magukat másnapra. Az ágyba bedőlve nyugtáztam, hogy az izomlázam percről percre erősödik… izomláz: Zsófi – 1:0.

Rubint Réka kikupált, avagy: háromnapnyi

Második bejegyzés

Reggel fél nyolc, csörög az ébresztő, a lábaim mintha ólomból lennének, alig tudom levonszolni magam a reggelizőhelyiségbe (nem, ez nem ugyanaz, mint ahol a vacsora van). A többiek mosolyognak, beszélgetnek, nevetgélnek, készülnek a szelfik és az ételfotók, én meg csak bambulok, miközben a tegnapi vacsorapartnerem lehuppan velem szembe. Ő sem fáradt, a másik asztalnál ülő ötvennyolc éves hölgy sem fáradt, a tíz hónapos gyermekével érkező anyuka sem fáradt, én meg huszonegy évesen legalább nyolcvannak érzem magam, szép, mondhatom.

Tízkor találkozunk a hallban – így köszönünk el Bettivel, majd annak rendje és módja szerint felmegyek a szobámba, ledőlök, jégzselézem a lábamat, átöltözök, megyek edzeni. Ha tegnap 50 percig bírtam, akkor ma mi lesz mégis? – teszem fel a költői kérdést magamban, miközben kicsattogok a liftből. Irány a terem, szépen leghátra, ne lássa senki, hogy úgy mozgok, mint a saját öreganyám. Feszült várakozás – legalábbis részemről, majd néhány perccel később belibben a pódiumra Réka, és már kezdődik is az óra. Ötven perc elteltével újra jön az érzés, nem kapok levegőt már a fülemen sem, megpróbálok észrevétlenül kiosonni a teremből, mire egy lány utánam jön, és mosollyal az arcán azt mondja: “ne menj el, összehúzzuk magunkat, simán odaférsz mellénk”. Na ennyit erről (Harry Potternek bezzeg volt láthatatlanná tévő köpenye), vissza a terembe, és csinálni tovább.

Én eddig nem hittem el, de tényleg van az a pont, amikor már minden testrészed annyira “sír”, hogy egyszerűen nem érzed a fájdalmat, és azt gondolod: az a normális, ha mindenhol sajog. Bevallom, a balul elsült “menekülésemet” követően is jó párszor megfordult a fejemben, hogy na, most kell futni, de akárhányszor fel akartam állni, Réka mindig elsütött egy motiváló idézetet. “Meg tudod csinálni, ne felejtsd el, hogy te már ott vagy, ahova más el sem ért, mert feladta!” – közben látod az izzadt arcokat, akik hozzád hasonlóan küzdenek a céljaikért, szenvednek, de kitartanak. Na, ezek után sétálj ki az edzésről – nem volt pofám megtenni, őszintén bevallom, és baromi jó érzés volt a kilencven perc (plusz tizenöt ráadásperc) után úgy felállni, hogy végül csak megcsináltam, és még mindig élek. És senki nem bénázott le, meg nem kuncogott rajtam.

Rubint Réka kikupált, avagy: háromnapnyi

A tábor előtt meg voltam győződve arról, hogy az ilyen közegekben is ugyanúgy megvan a kibeszélés, kiközösítés, másokon való élcelődés, csak burkoltabban, mint másutt. Félreértés ne essék, nem raboltatott el Pataky Attila az ufókkal, de tény, ami tény: itt az említett dolgoknak halvány szikrája sem volt, sőt. Ha elakadtál, segítettek, ha nem tudtál valamit, megmutatták, nem a sarokban ülve kacarásztak azon, hogy úgy mozogsz, mint egy fókabébi a rosszabb napjain. Piros pont a táborozók képzeletbeli ellenőrzőjébe, magamnak meg egy szép nagy fekete, amiért előbb ítélkeztem, mint ahogy meggyőződtem volna dolgokról.

Ebben a szellemben vonszoltam fel magam a szobámba, ebéd helyett alvás lett a program, délutánra meg “közös wellnessezés” volt meghirdetve, amiből nem nagyon lett semmi, ahányan voltunk, annyifelé szóródtunk, de jó volt ez így, nekem legalábbis nem volt hiányérzetem amiatt, hogy a csapat nem együtt áztatja magát a jacuzziban. Miután néhány résztvevővel kimaxoltuk a szaunázás-fürdés-szaunázás triót, nekiálltunk készülődni a vacsorára, valamint az azt követő bulira.

A vacsoráról túl sok újat nem tudok mondani, desszert gyanánt egy számomra – mind ízre, mind kinézetre – beazonosíthatatlan süteményt fogyasztottam, nem volt rossz egyébként. A bulit nagyon vártam, tinédzserként egyszer voltam szórakozni úgy, hogy Bárány Attila zenélt – egyszer és nem többet, egy idő után az alterebb zenék kezdtek el érdekelni és nem a “tuctuc” mixek. Attila jött, megcsinálta az engem leginkább technoesküvőre emlékeztető hangulatot, aztán fél 12 magasságában távozott, merthogy ment tovább fellépni – nekem nem stílusom az a fajta zene, amit játszik, de el kell ismerni, hogy nem véletlenül szeretik annyian, jól tolja, és azon lemezlovasok egyike, aki figyel a közönségre, kvázi nem játszik olyan zenét, amire látja, hogy senki sem táncol. A hajnalig tartó mulatozás számomra ez alkalommal kimaradt, alig vártam, hogy felérjek a szobámba, és kényelembe helyezzem sajgó testrészeimet. Már fekve is mindenem fájt, akárhányszor fordultam egyet, roppant valamim. Izomláz: Zsófi – 2:0.

Harmadik bejegyzés

Utolsó reggeli, utolsó edzés. Norbi előadása, valamint a fél tizenegyes edzés előtt összefutottam Rékával a hallban – ahogy a három nap alatt mindig, most sem volt egyedül, a leglelkesebb táborozók ott ültek az asztalánál, és megosztották vele minden örömüket, bánatukat, elmondták az élményeiket, gondolat után szóban is lezárták a tábort. Én meg csak ültem, elmélázva, hallgatva a történeteket, nem tudva, milyen pozíciót vegyek fel, hogy ne fájjon annyira a lábam, és ne érezzem, hogy a lumbágóm miatt majd’ beszakad a hátam.

Utolsó torna, negyvenöt perc (amiből aztán a táborozók és Norbi lelkesedésének köszönhetően 55 lett), ezt már fél lábon is kibírom – fogcsikorgatva, és egyes feladatokat finoman elcsalva ugyan, de csak kibírtam, két hasprés között mindig kitekintettem a mellettem lévőkre. Most már ők is szenvedtek, nemcsak én. Két térdfelhúzás között ezért össze-össze kuncogtunk, érzékeltetve ezzel, hogy nyugalom, már nincs sok. Edzés után a szokásos kör: közös fotózkodás és Norbi bombázása kérdésekkel a teremben, aztán közös fotózkodás Rékával a terem előtt, a hallban, a szálloda előtt, mindenhol, majd búcsúzkodás.

Rubint Réka kikupált, avagy: háromnapnyi

A forgóajtón kilépve éreztem először, hogy végre kellemesen fáradtam el (annak ellenére is, hogy fogalmam sem volt, a bedurrant lábaimmal hogyan fogom két órán keresztül nyomni a gáz-kuplung-fékpedált), és nem úgy, mint akit agyoncsaptak egy péklapáttal.

Ha másra nem is, arra mindenképpen jó volt a három nap, hogy rájöjjek, nem lehetek ennyire botrányosan lusta, és igenis mozogni kell – akkor is, ha annyi kedvem sincs hozzá, mint bemenni az egyetemi vizsgáimra. Szép volt, jó volt, és számomra éppen elég is volt, több napot biztosan nem bírtam volna fizikailag. Minden tiszteletem azoké, akik az ugrabugrát nem három napon át csináljak, hanem folyamatosan, és Rékáé is, hiszen ő nem “csak” az edző, (akihez elmegy az ember egy héten egyszer, részt vesz a belföldi-külföldi telt házas életmódtáboraiban, ahol aztán Réka jól megizzasztja), de “a lány a szomszéd házból” is: havercsaj, barátnő, húg, nővér, édesanya és pszichológus, aki ilyen intenzív napok után nem is fizikailag merül le, hanem szellemileg.
Majd’ elfelejtettem… Izomláz: Zsófi – 2:1.

Megosztás Facebookon