Király Viktor: “Nem hagyunk cserben senkit”

Eredetileg úgy terveztem, hogy ez a szó kimarad ebből a leírásból. De miután a sokadik ismerősnek, kollégának  is az volt az első kérdése, hogy “És cuki?”, rájöttem, hogy semmi sem ment meg se engem, se Király Viktort  attól, hogy ezzel indítsunk. Cuki hát. És nemcsak cuki, de roppant kedves és stílusos is, a nyitottságáról pedig végig azt hiszem, nyilván New Yorkból hozza, de aztán mindenki azt mondja, aki ismeri: az egész családjuk ilyen. Pozitív. Ezt a jelzőt sem ússzuk meg akkor.

Alig néhány év alatt az egyik legnépszerűbb magyar előadó lett, sorra első osztályú produkciókat szállít, és bár sokan cukkolják, hogy amerikai úrifiú, dolgozni nagyon tud, és hihetetlenül céltudatos. Hogy ki van párnázva alatta az élet? Ugyan már. A családjukban fej fej mellett haladnak a szívet melengető sikerek és a szívet tépő drámák, de úgy tűnik, ehhez is, ahhoz is van humoruk. Saját állítása szerint sincs jobb védőháló ennél – meg annál a szeretetnél, ami az egész famíliájuk köré pajzsot von.

Te azóta lettél ennyire határozott  és magabiztos kiállású, ilyen laza, amióta a magyarod is stabil?
Ez nagyon jólesik, köszönöm. De hogy összefügg-e a kiállásom a magyarommal. Az igazat megvallva minden szereplésre nagyon készülök, és nemhogy lazának nem érzem magam, de a szó legjobb értelmében kifejezetten feszült vagyok. Úgy mondanám, hogy tudok nagyon spontán lenni, de bármilyen szereplésről legyen szó, annak precízen készülök minden percére. Ha összeszedettebbnek tűnök, az inkább azért lehet, mert nem akarok már megfelelni.

Megfelelni minek?
Mindennek, mindenkinek, aki lát, hall, aki véleményt formál rólam. A magyartudás is ehhez kapcsolódik. Egyfolytában be kellett bizonyítanom, hogy tudok magyarul, hogy tudok képernyőképesen beszélni. Tisztában vagyok vele, hogy voltak és vannak hibáim, és sokáig nagyon szégyelltem őket, iszonyúan frusztráltak. Aztán besokalltam az örökös szégyenkezéstől, és kihúztam magam. Ma már azt mondom: rendben, van még mit csiszolni a magyaromon, de keményen dolgozom azon, hogy jobb és jobb legyen.

És ez ennyire felszabadított?
Teljesen. Rájöttem, mennyi fölösleges stresszel jár folyton azon görcsölni, hogy elég jó vagyok-e másoknak. Persze máig mosolyognak, ha rosszul mondok valamit, “jajj, milyen cuki”. Pedig hidd el, tényleg nem volt könnyű: tizenhárom éve, hogy ide költöztünk, az első öt évet ráadásul amerikai iskolába jártam. Azelőtt nem tudtam magyarul. Egyébként az amerikai akcentusomat nem hallom, de a ragozással néha vannak gondjaim, ezekről tudok, ezt vállalom.

Érdekelne az a pillanat, amikor mondták a szülők New Yorkban, hogy pakolunk gyerekek, megyünk. Akkor mi volt?
Az ikertestvéremmel, Bennel nagyon könnyedén vettük. Hihetetlenül lazán.

De hogyhogy nem omlik össze két belevaló amerikai kamasz, akiket az életük legfontosabb éveiben New Yorkból Budapestre pakolnak át a szüleik?
Tudod, miért? Mert hatalmas bulinak tűnt az egész. Ráadásul mi nem abban a hitben voltunk, hogy ide költözünk, hanem hogy itt fogunk lakni egy évet. És mekkora nagy arcok leszünk, ha visszamegyünk, lehet majd gizdáskodni a többiek előtt, hogy egy évig Európában éltünk. (Nevet.) Édesanyám gyógyulása volt az első, és úgy gondoltuk, ha felépül, megyünk is vissza. Aztán itt maradtunk. 

Anyukánk persze számított erre, ezt utólag töredelmesen bevallotta, mindenesetre nekünk ez csak egy hosszú nyaralásnak indult. Ha valakinek nehéz volt közülünk, az a Linda volt. Mi deszkás kisgyerekek voltunk, de ő tizenegy évesen már operát énekelt, nagyon magas színvonalon, fel is vették a Juilliardra. Pontosan tudta, mi akar lenni, és ráállt egy pályára. Na, azt nehéz volt feladni.

És miután megérkeztetek?
Tipikus amerikaiak voltunk, ez az igazság. Szinte csak amerikaiakkal lógtunk, de minimum külföldi barátaink voltak, és pár évig jól elvoltunk anélkül, hogy különösebben meg kellett volna erőltetnünk magunkat a beilleszkedéssel. Aztán elkezdtem komolyabban is érdeklődni a zene iránt (Amerikában még csak amatőr szinten doboltam), és egy magyar gitáros srác felvetette, hogy csináljunk zenekart. Aztán egyszer csak hopp, ott találtam magam Csepelen. Azt sem  tudtam, hol vagyok, vagy hogy mi az, miközben napi sok-sok órát egy csepeli  pincében próbáltunk. Azt hiszem, az volt a vízválasztó – ott kattant át valami.

Még a régi családi barátaitok is azt mondják, nálatok mindenkinek óriási lelke van, és mindenki folyton meg akar beszélni mindenkivel mindent.  Ez napi hány telefon?
Ezt még én sem akarom tudni. Ha valaki látná a családi telefonszámlánkat, nagyon megijedne. De szerintem mi is. Rengeteget beszélünk, túl sokat is. (Nevet.)

Ha van valami fontos, kit hívsz először?
Aput, ő a menedzserem.

Nem, nem úgy értem. Hanem ha valami fontos történik. Öröm, bánat, magánélet, tudod… 
Őszintén? Ilyen dolgokról én nem is nagyon szoktam beszélni, úgy értve, hogy más dolgokra figyelek. Nem vagyok nagyon lelkizős, pláne nem családon belül. De azt hiszem, a Lindát hívom először. Aztán a Bent. Aztán anyut, utána aput, de őket inkább már egyszerre.

Jaj, ne bolondíts már meg, hát ki kell ábrándítanunk egy csomó embert, hogy Király Viktor nem egy érzékeny pasi, akivel hosszan, kimerítően el lehet beszélgetni az élet nagy dolgairól meg mindenféle búbánatokról?
(Nevet.) Azt hiszem, ott lehet a baj, hogy kevés dolog érdekel jobban a szakmámnál. Csevegésben, lélekápolásban szerintem nem vagyok olyan jó. Persze helyzetfüggő, de nem szeretek, nem is tudok hosszasan rágódni dolgokon. Ösztönösen is arra koncentrálok, ami pozitív, ami előre visz. Például a legbántóbb kritikákon sem tudok három napnál tovább vívódni – ez azért jó, nem? Azt hiszem, ezt anyánktól örököltem.

Az interjú folytatását elolvashatod a májusi Marie Claire-ben.