“Szeretném elmondani, ki Dobó Kata. Ironikusan, magamon is nevetve”

350 évvel ezelőtt született a darab. Mit fogtál meg legkönnyebben Elmira figurájában?
DK: Az okosságát. Szeretek okos nőket játszani, közelebb is áll hozzám. Istenem, nagyon nehezen játszom buta szőkét, de egy színésznek mindig kihívás tőle távol álló karaktereket megformálnia, szóval állok elébe, ha úgy adódik.

Számos fajsúlyos női karakter bőrébe bújtál már a színpadon, az Elnöknőkben Mariedl, a Libikókában Gittel alakjába, a Stuart Mária címszereplőjeként. Ilyen vagy valójában?
DK: Az életben egy kicsit bizonytalanabb vagyok. Folyamatosan megkérdőjelezem, jó-e az, amit csinálok. Nagyon hálás vagyok ezekért a szerepekért, mert mindegyikből marad bennem egy kicsi.

Mit szeretsz jobban? A próbát vagy az előadást?
DK: Próbálni nagyon szeretek. A próbán még van rá mód, hogy a színész elmenjen a végletekig, és lehet rossznak is lenni. Az előadás már fix alapokon nyugszik. Ettől függetlenül minden előadás egészen más, az minden este picit változik. Attól is függ, mit kapsz a partnereidtől, milyen a közönség. A Libikóka például egy kétszereplős darab, csak kettőnkön múlik. Ha a közönség nem úgy reagál, ahogy megszoktuk számos előadáson keresztül, akkor néha kisandítok Tiborra (Szervét Tibor, Dobó Kata partnere a Libikóka című előadásban), hogy most mi lehet a baj. És fura módon mégis azok az előadások sikerülnek jobban, ahol a nézők nem kezdenek mindjárt az elején nevetni.

A Pinceszínházon kívül játszol máshol is?
DK: Igen, a Karinthy Színház Én, te, őt! című előadásában. De vágyom rá, hogy kapjak más lehetőségeket is. Olyan jó lenne, ha színházigazgatók vagy rendezők elmennénk megnézni előadásokat, amikben olyan színészek játszanak, akiket kevéssé ismernek, máshonnan van leképeződésük, nem személyes tapasztalásból. Az én esetemben nem nagyon látnak olyanok, akikkel én dolgozni szeretnék. Tudod, benne vagy abban a fiókban.

Úgy érzed, beskatulyáztak?
DK: Persze. A miniszter félrelép egy 1997-es film. Azóta valahonnan valahova eljutottam. Mindenkinek van egy fejlődési szakasza, nekem is. Velem kapcsolatban azonban úgy érzem, működik a kettős mérce. Nem tekintem magam áldozatnak, és  nem tudom, én kellek-e hozzá, hogy ez megforduljon.

Tudnál rajta egymagad változtatni?
DK: Most szabadúszó vagyok, nem tartozom színházhoz. Úgy érzem, ha valamit szeretnék eljátszani, akkor magamnak kell megtalálnom a projekteket, az embereket, sőt eladni az ötletét a színházigazgatóknak. Tehát afféle producerként is fel kell lépnem. Tudnom kell, mi az, amit meg szeretnék csinálni, hol szeretném megcsinálni, és kikkel.

Filmezel a közeljövőben?
DK: Ősszel fejeztük be a Hacktiont, ebben fontos főszerepet kaptam. Márciustól indul az évad, amin dolgoztam. Nagyon jó élmény volt. Anger Zsolt, Gáspár Sándor csodálatos színészek, de gyakorlatilag az egész szereplőgárdát felsorolhatnám. Imádtam velük forgatni. A jó partner mindig megkönnyíti a dolgodat, és az egész egy csodálatos játékká válik. Tiborral is ugyanez működik. És persze fontos, hogy jó legyen az alapanyag. Ha valami nincs jól megírva, mi, színészek vért izzadhatunk.

Megérkezik Kata párja, Levente, karján Szofival. Kata azonnal felragyog, ám alig ad két puszit a kislánynak, Szofi már célba is veszi a színháztermet. Mi folytatjuk a beszélgetést…

Idén lesz kétéves a kislányod, Szofi. Hogyan változott meg az életed? Benne tudtál maradni a vérkeringésben?
DK: Szerencsém volt. Az elején kevesebb felkérést kaptam, és az úgy volt jó. Most viszont egyre többet és többet. Amióta anya vagyok, olyan kvalitásokat tudok a színpadra vinni, amiket nem ismertem korábban.

Mi ennek az oka?
DK: Az, hogy már van valaki, aki mindennél fontosabb, saját magamnál is.  Nem vagyunk egyébként egy átlagos család. Levi is sokat dolgozik. (Gulyás Levente, zeneszerző, Kata párja – a szerk.) Nálunk nincsenek hétvégék úgy, mint egy normális családnál. Nagy szervezést igényel, hogy ki vigyázzon Szofira, ha mindketten dolgozunk. De már bölcsibe jár, és besegítenek a nagyszülők is. Valahogy mindig megoldjuk.

Szofi bejár hozzád a színházba?
DK: Hozzám kevésbé, mert ha én próbálok, általában a színpadon vagyok. De Levi beviszi próbára, ő is odaül a zongorához, nézi a színészeket, mondja a nevüket, örül, hogy megismeri őket. Az életének abszolút részévé vált, hogy anyát látja a tévében, apa meg zenét szerez. Ez mindannyiunk számára így természetes.

Hogy tudod megvédeni a magánéletedet és mégis adni magadból annyit, hogy kielégítsd a kíváncsiskodókat. Az érdeklődéshez még mindig köze lehet Hollywoodnak?
DK: Ez érdekes kérdés. Annak idején mielőtt megkaptam volna A miniszter félrelép főszerepét, megkérdezte Andy (Andy Vajna), tudom-e, mi vár rám, ha elvállalom ezt a szerepet.
Éreztem, hogy azt kell mondanom, tudom. Ha előre látom, hogy ez azzal jár, hogy rengetegen belemásznak a magánéletembe, akkor lehet, hogy nemet mondtam volna a szerepre. Ha ma valaki sztár akar lenni, pontosan tisztában van vele, mire kell számítania. Korábban nem így volt. Nézzenek meg a színházban, döntsék el, jó voltam-e vagy rossz. De ha teszem azt, egy étteremben borozok, és ezért “feljelentenek”, mert a bulvársajtó tízezret fizet az ilyesmiért, az nem normális. Hollywoodról pedig azt gondolom, hogy az egy nagyon nehéz világ, és másmilyen, mint amilyennek hisszük. Én mindenkinek drukkolok, aki ott próbálkozik, csak ne törjenek pálcát felettem. Tudod, hány évig hallgattam én azt, hogy “miért nem sikerült?”. Miért? Mit ígértem? És kinek?

Ezért akarod megmutatni a valódi Dobó Katát?
DK: Igen, mert van mondanivalóm. Van egy olyan része az életemnek, ami nem úgy volt, ahogy sokan gondolják. Nem úgy jöttem ki belőle, ahogy sokan gondolják. Ezt mind el szeretném mondani, akár egy önálló est formájában is. Ironikusan, magamon is nevetve. Számomra ez terápia is lenne. Mert ez lenne az a Dobó Kata, akit mások nem ismernek.

Ezenkívül vannak egyéb szerepálmaid?
DK: Anna Kareninát nagyon szeretném eljátszani. Nem tudom, benne vagyok-e még az időben. És egyszer majd Arkagyinát is a Sirályban. De Neil Simon- vagy Pinter-darabokban is szívesen szerepelnék. Egy színésznek nagyon fontos, hogy megérezze a határait. Feszegetni kell ezeket a határokat, kipróbálni, mi az az extremitás, ameddig elmehet. Mariedl igazán szerettem lenni, mert jó volt, hogy végre kiléphettem a konfortzónámból.

Nem szeretsz szép nőt játszani?
DK: Most már nem bánom, ha szép nőnek látnak. Régen azt éreztem, csak azt látják. Viszont Mariedl esetében teljesen eltűnt Dobó Kata. Az egy annyira bátor és szabad érzés volt. Azokért a pillanatokért érdemes ezt csinálni.