Rékasi Károly: “Ha veszteség ért minket, az soha nem azért volt, mert felelőtlenül döntöttünk Encivel”

Maradt még benned valami a vidéki fiúból?

Nem szoktam ezen gondolkodni. Nem cibálom elő mindennap tudatosan, hogy én ki is vagyok valójában. De nyilván attól vagyok az, aki vagyok, mert az életem egy részét, 18 éves koromig Jászberényben töltöttem, ami nagyon vidék. Megpróbált ugyan iparvárossá válni, de abszolút mezőváros maradt minden jellegzetességével. Majd jött a három év Nyíregyháza. Az életben maradási küzdelmemet minden bizonnyal vidékről hoztam. A szüleimtől azt láttam, hogy erőn felül dolgoztak, és mindig minden körülmény között feltalálták magukat. Én is ezt tettem. Nyíregyházán, a színház mellett például annak idején bejelentkeztem éjszakai munkára a Húsipari Vállalathoz. Mondtam, hogy ugyan nem értek semmihez, de anyagmozgatónak eljönnék, cipelném a disznókat. Épp amikor felvettek volna, s már az egészségügyi könyvem is megvolt, sőt még abban is partnerré váltak, hogy csúsztatott esti műszakban kezdjek az előadások után, hirtelen jött egy másik lehetőség. Irodalomórákat tarthattam környékbeli gimnáziumokban. S ekkor értelemszerűen nem a húsipart választottam. Ezekből mindig származott pluszforintom.

Ezek szerint a több lábon állás már akkor fontos volt.

A legfontosabb. Nézd, mi annak idején tényleg nagyon szegények voltunk a szüleimmel. És most ezt nem azért mondom, mert fájt.

Mennyire voltatok szegények? A víz vagy a mellékhelyiség bent volt a lakásban?

Nem, egyik sem. Biciklivel jártunk el ivóvízért. Bő fél kilométerre volt tőlünk az első kút. A biciklire felakasztottunk két alumíniumkannát, s úgy hordtuk a vizet. De nem is ez volt az érdekes. Amikor megszülettem, a szüleim csak annyi almát tudtak venni, hogy nekem minden nap jusson egy lereszelt alma, amihez kekszet tettek. És a meghámozott alma héja jutott édesanyámnak.

Ez mennyire rossz érzés?

Szerinted? Mióta tudom, igen. Ez a nagy dolog, hogy tényleg szegények voltunk, és a szüleimnek köszönhetően a húgommal mégsem éreztük semminek a hiányát. A munka szeretetét nyilván tőlük örököltem. Amikor már Pesten élve Encivel kilógott a nadrágból a fenekünk, s a kislányunk is ott volt, kitaláltuk, hogy elkezdtünk angrózni. Pulóverekkel és farmerokkal kereskedtünk.

Ezt hogy képzeljem el?

Egy átlagos reggelünk a következőképpen nézett ki: reggel, ahogy vittük le a kocsiba a lurkót, mellette a zsákokat is cipeltük a ruhákkal. Gigit elvittük bölcsődébe, ezután elkezdtünk butikokba rohangálni, próbáltuk eladogatni a ruhákat, majd mindketten rohantunk próbálni. Enci akkor a Vidám Színpadra, én pedig a József Attila Színházba.
 
Ebből legalább volt pénzetek?

Volt, de a következő karácsonykor elúszott. Baromi sok utánjárással szép összeget gyűjtöttünk össze. Akkor nagy sláger volt az angórapulóver. Több butik is leadta nekünk a rendelést, mert tényleg tudták nyomni. Mi beruháztunk a nagykereskedőnél, aki viszont csak késéssel hozta meg a ruhákat. Amikor a karácsonyi vásár már épp a végéhez közelített. Ott álltunk a nagy mennyiségű angórapulóverrel, amivel nem tudtunk mit kezdeni. Így minden pénzünk, amit addig gyűjtöttünk, elveszítettük.

Ezt akkor hogy kezeltétek?

Láthatod, élünk. Nem ugrottunk le a harmadik emeletről. Valahogy egész életünkben egy kicsit mindig mellénk állt a szerencse.

Csak egy kicsit?

Igen. Ezt pont Enci mondta, hogy figyeljem meg, soha nem ér minket akkora szerencse, hogy fellélegezhetnénk. Amikor nagyon nagy baj történt, utána mindig jött egy kis hátszél is. Egy pici támogatás. Hiszen amikor ezt az angrózást bebuktuk, éppen bejött nekem egy kávés reklámfilmsorozat. Ami káprázatos volt. Épp ezt forgattuk Párizsban, amikor a szállodában csörgött a telefon. Enci kétségbeesetten hívott, hogy „Kari, nem hozzák az angórapulóvereket, a pénzünk benne áll, el fogjuk bukni”. Aztán másnap is jött egy telefon, hogy már egyetlen butikba sem kellenek a késve érkezett pulóvereink. Nagyon nagy baj lehetett volna, ha nem jön akkor épp a reklámfilm-sorozat.

Hogyan kezelitek, amikor valamilyen veszteség ér benneteket? Az ominózus angórás eseténél egymást hibáztattátok?

Isten ments! Dehogyis. Hiszen nem mi tehettünk róla! Annyiban igen, hogy döntést hoztunk. De a legjobb szándékkal hoztuk ezt a döntést. Amikor valami veszteség ért minket, az soha nem azért volt, mert felelőtlenül döntöttünk, hanem mert hittünk a dolog jóságában. Mivel ezeket a döntéseket mindig közösen hozzuk, soha nincs okunk s jogunk arra, hogy a másikat hibáztassuk. Mostanában pedig már folyamatosan az ügyvédünk segítségét kérjük, mert gyakran tévedünk olyan területekre, ahol neki van nagyobb rálátása.

Bízol még az emberekben?

Alapvetően igen, de aztán ebből támadnak a konfliktusok és a nehéz helyzetek. Mert én elhiszem, hogy ha valaki leül velem szemben, és belenéz a szemembe, akkor ott nincs mögöttes gondolat. Mert magamból indulok ki.

Te még nem vágtál át senkit?

Tudomásom szerint nem. Tiszta a lelkiismeretem.

A teljes interjú Sándor András: Lélekbulvár MÉLYINTERJÚK kötetében olvasható. Megrendelhető, itt!