Temesvári Andrea: “Kicsit sajnálom, hogy nem hamarabb ismertem meg a férjemet”

Új rovatunkban az adott hónapban lévő évfordulókhoz valamilyen szinten kapcsolódó interjúkat készítünk. Ismert, vagy éppen kevésbé ismert, de érdekes emberek mesélnek. Ez a „Hét témája”. A születésnapját nemrég ünneplő Temesvári Andreával beszélgettünk.

Fotó: Sanoma Archív

Annak idején villámcsapásszerűen ért a siker. Hogyan lehet egy 16-17 éves kamasznak feldolgozni a nyakába szakadt népszerűséget?
1983-ban valóban nagyon gyorsnak tűnt számomra ez a hihetetlen berobbanás a világ legjobbjai közé. Tinilányként kezdtem el pénzes és pontgyűjtő versenyeket játszani, és valami hihetetlen módon nyertem sorban a kis és aztán egyre rangosabb meccseket. Ha visszagondolok, voltak olyan pillanataim, amikor fölébredtem, hogy „Úristen, csípjetek meg, én ezt most csak álmodom?!”. Tudatosítanom kellett magamban: „Nem, Andi, te most tényleg az Italian Open döntőjét játszod.”

Sokkolt ez téged?
Nem ijedtem meg tőle, sőt nagyon is feldobott. Ennek ellenére nem lettem nagyképű, nem szálltam el, alázatos tudtam maradni a sporttal szemben, nem becsültem le az ellenfeleimet. Emlékszem, életem első nagy győzelme után záporoztak az olyan kérdések, hogy milyen kommunista országból teniszezni? Körülbelül úgy kérdezték, mintha azt tudakolták volna: hogy lehet a Szaharából teniszezővé válni? Csak ültem és azt sem tudtam, miről beszélnek.   

Édesapád egyengette a karrieredet mindvégig. Inkább előny vagy hátrány, ha a szülő a menedzser?
Nagyon sokat tud segíteni egy hozzáértő szülő, de utólag azt mondom, hogy egy idő után a szülő-edzői vonal nem a legjobb. Van egy pont, amikor a gyereket át kell adni egy kívülálló edzőnek. Az apának meg kell tudni maradni apaszerepben. Nem lehet egyszerre lágyszívű apuka és kemény edző.

Adódott-e konfliktus a szüleiddel?
Inkább apukámmal, anyu mindig villámhárító volt köztünk – előttem apámat védte, előtte pedig az én érdekeimet képviselte. Mindennek ellenére soha nem felejtem el a szüleimnek, mennyit dolgoztak a sikeremért.

Egy szép, szőke lányra már korán elkezdenek kacsingatni a fiúk. Hogy álltál az udvarlókkal?
A szüleim féltettek, főleg apu. Tudni kell, hogy nem az ilyen korú kamaszok normális életét éltem, hanem egy zárt világban nevelkedtem. Nagyon korán lettem magántanuló. Mindig mindenhová vittek, edzés, verseny, alvás, vizsgák – ebből állt az életem. Semmi külső impulzust nem kaptam. Ezek után nyilvánvalóan megrémültek, amikor otthon közöltem: én most elmennék egy randevúra. Amit tiltottak, én egyre inkább akartam.

Andrea és gyermekei Fotó: Sanoma Archív / Szabolcs László

Bár a mai világban nem számít későinek, majdnem 34 évesen szülted meg Tímeát, 36 évesen Márkót és 39 évesen Milánt. Amikor jelzett az anyai ösztön, minden nehézség nélkül sikerült átkapcsolnod élsportolóból anya üzemmódba?
Sok jó tulajdonságot hoztam a versenysport révén – kitartás, nyugodtság, türelem, fegyelem, amelyeket egész biztosan hasznosítottam –, az anyaságra azonban nem lehet felkészülni. Az első babánál tele voltam szorongással, jól csinálom-e, a másodiknál már belelendültem, de a harmadik gyereknél lettem igazán rutinos.

A most 10 éves Timi fogékonysága elég hamar megmutatkozott a tenisz iránt. Az első kisebb sikereit éri el. Támogatnád és örülnél, ha teniszező válna belőle?
Ha bármiben örömét lelné, nem kérdés, hogy támogatnám. Az, hogy genetikailag örökölt affinitást a tenisz iránt, azon nem csodálkozom. Az, hogy ennyire szereti, a lelkemet simogatja. Majd az idő eldönti, Timikéből lesz-e profi teniszező. Több tehetség van benne, mint egy átlagos gyerekben, és a hozzáállása, akarata, elszántsága már most megmutatkozik. Annyi előnye lesz a kislányomnak, hogy mivel én már kitapostam egyfajta utat annak idején, jobban látom az élsport rossz és jó oldalát, tudok többet segíteni lelkileg, hol lehetnek a mélypontok, miben hibázhat.

Egy boka- és vállsérülés szakította hirtelen félbe a karrieredet. Két év maradt ki, és mikor visszatértél, már nem tudtál visszakerülni a legjobbak közé…
’89 és ’93 között ott voltam a legjobb tizenötben, a sérülés után már csak a legjobb ötvenben, ami alapvetően szintén nem rossz, mert például most Szávay Ági is a körül van. De annak idején ezt törésként éltem meg. Nem tudtam hosszú távon elfogadni, hogy nagyon sokat dolgozom, ennek ellenére nem sikerül úgy a visszatérésem, ahogy szeretném. Meg aztán jött egy gyorsabb teniszt játszó generáció, egy Graf, egy Sabatini, akikkel nehezen tudtam tartani a ritmust. A gyerekek fantasztikus időszakban érkeztek az életembe, de talán túl hamar hagytam abba. Kicsit sajnálom, hogy nem korábban ismerkedtem meg Csongorral, a férjemmel, mert biztos háttér mellett párosban még bőven tudtam volna jó pár évig sikereket elérni.

Éreztél féltékenységet vagy irigységet, mikor színre lépett az új generáció?
Inkább kihívást éreztem, hogy én is fel tudom-e gyorsítani a lábmunkámat, tudok-e tanulni plusz ütéseket. Soha nem volt sem irigység, sem féltékenység bennem, nem vagyok ilyen típus. Ha jobban elhittem volna magamról, hogy el tudom verni őket, biztos sikerült is volna.

Férjével, dr. Visontai Csongorral Fotó: Sanoma Archív / Szabolcs László

Hívnak még bemutatókra?
2011-ben kétszer is kiállok nemzetközi versenyen, ugyanazokon a pályákon, mint régen. Először a francia nemzetközi bajnokságon, a Roland Garosson szerepelek párosban. Idén játszom harmadszorra Wimbledonban, „a legendák” páros versenyén, a világon valaha jó wimbledoni helyezést elért versenyzőknek rendezett tornán. Ezen kívül Babos Tímea, Magyarország egyik legtehetségesebb fiatal reménysége köré kis szakmai csapat alakult, amelyben én is benne vagyok edzőként. Természetesen továbbra is az MTK Park Teniszklub szakmai igazgatójaként működöm.

A férjed dr. Visontai Csongor ügyvéd, korábban testnevelőtanár és profi teniszedző. Vert már meg a pályán valaha?
Valószínűleg többször verem meg én a férjem, de ő is ügyes és néha elcsíp engem. Ha tehetjük, minden hétvégén játszunk. A szócsatákért a teniszpályán vágok vissza.

Annak idején felreppent a pletyka, hogy Navratilova, aki mindig is nyíltan vállalta másságát, kikezdett veled.
Amikor a menedzserünkön keresztül Navratilova megkért, hogy játsszak vele párost, mert az ő párja lesérült, sokakban felmerült, hogy vajon ezt azért teszi, mert jó teniszezőnek tart, vagy ezen felül azért is, mert megtetszettem neki. Soha egyetlen esetben nem éreztem tőle vagy mástól, hogy „úgy” közelített volna hozzám. Ő beszámol arról, milyen bajai vannak a szerelmi életében, és ugyanúgy beszél a lány szerelméről, mint mikor én beszélek a férjemről. A mai napig jóban vagyunk.