Babát akar Hargitai Bea transzvesztita barátnője

Két vidám, cserfes, szókimondó ember, akikből mérhetetlen szeretet áramlik egymás felé. De vajon miért is?

Egy tányérból csipegetik a sült krumplit, szürcsölik a kapucsínót, és közben akkorákat kacagnak, hogy mindenki odafordítja a fejét. Van is mit nézni rajtuk. Két ember, aki a nőiességéből él. Egyikük úgy, hogy ledobja a ruháit, másikuk úgy, hogy női ruhában lép színpadra esténként.

– Mi a legelső emléketek egymásról?

Nicole: – Úgy emlékszem rá, mint a világ legfiatalabb playmate-jére. Azon a fotósorozaton láttam először. Egy lány volt, aki már nagyon fiatalon tudta, hogy mit akar. Ez a mai napig jellemző rá.

Bea: – Legelőször akkor láttam Nicole-t, amikor felkértek egy férfiszépségverseny vezetésére, és mondták, hogy ő lesz a másik háziasszony. Emlékszem, hogy megnéztem az interneten a fotóit, és azt mondtam, hogy ezzel a nővel én biztosan nem állok egy színpadra. Teljesen felidegesítettem magam azon, hogy fel kell majd kötni a gatyámat, és megszólalt bennem a női hiúság, a féltékenység, minden. Az első találkozásnál kiderült, hogy élőben még szebb, mint a képeken! Azt gondoltam, hogy ha valaki ennyire szép, ekkora díva, akkor biztosan vannak allűrjei, de nem így lett. Lehengerlő stílusa volt, és azonnal kialakult közöttünk a barátság.

– Mi az a tulajdonság, amely nincs meg a többi barátotokban?

Bea: – Előtte nem kell megjátszanom magam. Ha rossz napom van, vagy nincs rajtam smink, vagy híztam, akkor sem rosszindulatúan jegyzi meg. Nagyon kevés barátnőm van, pont azért, mert előttük nem kell feszengenem.

Nicole: – Bármikor nagyot lehet vele nevetni. Közvetlen, baromi egyedi a humora, és emellett kellő öniróniával is rendelkezik, ami számomra fontos.

– Bea, te nőként kezeled Nicole-t?

Bea: – Abszolút nőként tekintek rá. Amikor férfiruhában van, számomra ő akkor is nő. Olyankor úgy érzem, mintha én smink nélkül mennék ki az utcára. Amikor elmegyek egy műsorára, akkor teljesen kikészülök, ő pedig ezt utálja. Annyira élvezem, amit csinál, hogy a nézőtéren ordítok, visongok, fotózok, fütyülök…

– Kritikusak vagytok egymással szemben? Megmondjátok, ha a másik munkájában nem tetszik valami?

Bea: – Nálam hamarabb előfordul, hogy nem úgy nézek ki a fotókon, ahogyan szeretnék, de Nicole esetében ez szinte lehetetlen. Az ő munkájában a tökéletesség a lényeg, ott minden pici mozdulatnak a helyén kell lennie. Ő tökéletes abban, amit csinál.

Nicole: – De te magaddal szemben kritikus is vagy. Legutóbb is, mikor azon nyavalyogtál, hogy nem veszed le a napszemüveged, mert rosszul nézel ki. Ehhez képest egy üde, fiatal kislány ült velem szemben…

Bea: – A nőknek a smink önbizalmat ad. Nélküle szerencsétlen kislánynak tűnök, bár ez nem mindig baj. A párom például ilyennek szeret.

– A pasik terén egyezik az ízlésetek?

Nicole: – Az a típus, amely Beának tetszik, nekem is nagyon bejön, bár az én ízlésem jóval tágabb, mint az övé.

– Melyikőtök költ többet sminkre?

Bea: – Biztos, hogy Nicole. Illetve lehet, hogy nekem több cuccom van, de nem tudom őket használni.

Nicole: – Dehogynem! Ez az egyik téveszméje!  Egyszer beszélgettünk arról, hogy rá hatással van az, ahogy én sminkelek. Mikor együtt voltunk három hétig Kolumbiában, azt vettük észre, hogy Bea elkezdett jóval erősebben sminkelni, én pedig elindultam a természetes színek irányába.

– Nicole, te fotósként is dolgozol. Készítettél már képeket Beáról?

Nicole: – Egyszer az Amazonason hajóztunk, és ott készítettem róla néhány jó fotót. Vannak vele kapcsolatban ötleteim, de mindig elsiklik valamin.

Bea: – Én nagyon szeretném, mert vele nagyon jól érzem magam, és tudom, hogy milyen szemmel lát.

– Előfordult már, hogy nem jöttél ki egy fotóssal?

Bea: – Olyan nem volt még. Szeretek úgy dolgozni, ha a fotós segít és instruál. Tudom, hogy nekem mi áll jól, hogy kell beállnom, de sok múlik a fotóson.

– Beszéljetek kicsit az álmaitokról! Mire vágytok igazán?

Nicole: – Nekem nagyon sok álmom van. Szeretném még komolyabban venni az éneklést, jó lenne, ha hamarosan megjelenne a lemezem. Már több dalt elkészítettünk, csak végső formába kell önteni őket. Szívesen vezetnék csevegős műsort is a tévében.

Bea: – Bennem nincs ilyen. Tíz évvel ezelőtt, tizenhat évesen kezdtem fotózni. Az volt a vágyam, hogy bekerüljek a nyuszis magazinba. Tizenhét évesen már összejött, azóta háromszor voltam itthon címlapon, és külföldi számokban is többször szerepeltem. Ez volt az álmom.

– Hogy lehet egy nőnek az az álma, hogy meztelenül pózoljon egy újságban?

Bea: – Ezt egy pszichológussal kellene kielemezni. Gyerekkoromban figyeltem ezeket a magazinokat, és olyan akartam lenni, mint azok a lányok. Sikerült, és nem akarok ennél többet elérni. Sokan azt hiszik, hogy ez mennyire egyszerű dolog. Nagyon sok munka és idő van ám ebben.

Nicole: – Arról nem beszélve, hogy mindig figyelnie kell az alakjára, a bőrére, a hajára…

– És bárhogy nézel ki, a végén akkor is mondanak rólad ezt-azt az emberek…

Bea: – Nem érdekel. Ez az ismertséggel jár, felesleges hisztizni amiatt, hogy ki szeret, ki nem. Akinek nem kell a szőke, az nézze a barnát!

Nicole: – Engem ez zavar vele kapcsolatban. Nagyon keveset mutatnak belőle. Mármint hogy sokan fanyalognak, pedig nem is ismerik. Csak a szőke nőt látják, ezzel szemben közvetlen, kedves, nyitott, jó humorú, sorolhatnám a jó tulajdonságait.

– Nicole, te miért nem próbáltál szerencsét külföldön?

Nicole: – Jó pár lehetőségem volt már, de mindig lepasszoltam őket. Nagyon sok minden köt ide, és van bennem egy nagy adag félelem is. A csuda tudja, hogy miért, de én itthon akarom megvalósítani az álmaimat.

– Előfordulhatna veletek, hogy valami miatt megharagudjatok egymásra?

Bea: – Tisztában vagyok azzal, hogy ha valami nézeteltérés lenne is köztünk, az nem szántszándékkal történik. Nem tudok haragudni emberekre, és a barátaim azért a barátaim, mert úgy szeretem őket, ahogy vannak.

– Hogyan képzelitek el az életeteket tíz év múlva?

Nicole: – Ezt így most nem tudom megmondani. Nagyon sokat dolgozom azon, hogy megvalósuljon minden, amire vágyom. Remélem, hogy össze is jön.

Bea: – Tizennyolc évesen azt képzeltem, hogy mostanra már lesz családom, férjem. Nem lett. Nincsenek terveim. Azért remélem, hogy addigra talán lesz már egy gyerekem, de ha nem, hát akkor nem.

– Nicole, te hogy állsz a gyerekkérdéssel?

Nicole: – Nagyon szeretnék, de tudom, hogy nem lesz. Ez az ország nem készült még fel arra, hogy az én helyzetemben gyereket vállaljak. Nem létezve is szeretem annyira azt a gyereket, hogy nem tenném ki mindannak az atrocitásnak, ami érné. Megvalósítható lenne, külföldről tudnék örökbe fogadni, de hiába adnék én meg neki mindent, mindenképpen rajta csattanna az ostor. Nem tarthatnám burokban, és már az óvodában szembesülnie kellene az előítéletekkel.

– Végezetül mondjatok egy-egy szót, amely azonnal beugrik, ha egymás nevét halljátok!

Bea: – NŐ!

Nicole: – Csilingelés. Hallod, hogy hogy nevet? Hát ezért. Senki más nem tud így nevetni…

Fotók: Oleg Borisuk, Hargitaibea.hu