Azurák Csaba: “Az a szerencsém, hogy a mai napig szerelmes vagyok a feleségembe”

Azurák Csaba és felesége Fotó: Sanoma-archívum/Szabó Lilla

– Hét éve vagytok együtt a feleségeddel, most esküdtetek meg nyáron. Ha eddig nem volt esküvő, akkor már nem volt mindegy?
– Nem volt mindegy. Azt mind a ketten tudtuk, hogy a házasságnak van valamiféle – lejáratott szó – szentsége, misztériuma. Senki nem kötelezett minket erre a házasságra, ez belső igény volt.

– Korábban nyilatkoztad, hogy ez a szakma olyan, hogy tönkremennek a magánéletek, a családi életek. Hogyan úsztad meg ezt?
– Valamennyi józanság kell ahhoz, hogy pontosan a helyeden kezeld saját magad. Ez ugyanis tényleg nem családbarát szakma. Már önmagában az ismertség is nehéz dolog, mert  természetellenes állapot az, hogy végigmész az utcán, és összesúgnak a hátad mögött, vagy mikor nyaralás közben messziről telefonnal fényképeznek. Ebbe a fene nagy celebvilágba az én generációm egyszerűen belesodródott. De senki nem tanított meg minket, hogy hogyan kell ezt kezelni, hogy hogyan ne dőlj be nők esetében férfiak csábításának, férfiak esetében nők csábításának, vonzó ígéreteknek, szélhámosoknak, akik megkörnyékezik a nevedet, a pozíciódat. És ez most nem a nehéz sorsú televíziós siráma, csak azt szeretném mondani, hogy ez a médiavilág ezerféle kísértéssel támad, és nagyon nehéz nem elcsábulni, emiatt csak kevés olyan televíziósról tudok, aki harmóniában, békében él a családjával és – mondjuk – az első feleségével.  

– És a házasságod hogyan úszta meg?
– Úgy, hogy eddig aszerint tudtam élni, ahogy annak idején a Nyírségből jött szüleim tanítottak, aszerint, ahogy láttam őket bizonyos életszituációkra reagálni, ahogy láttam az emberi kapcsolataikat, a gondolkodásmódjukat.
És van az az extra szerencsém, hogy én a mai napig szerelmes vagyok Grétibe, a feleségembe. Ez nem gyors, múlékony érzés, hanem egy életre szóló. Persze mindehhez kell ő is, hiszen ezt a kirakatéletet elviselni nem könnyű.

– Olyanra sikerült az esküvő, amilyenre terveztétek?
– Nagyon szűk körű esküvő volt, csak a szülők és a testvérek voltak jelen.
Egyébként azt vettem észre, hogy amire az ember nagyon rákészül, az valamiért nem mindig sül el olyan jól, ami spontán jön, az meg jól szokott sikerülni. Ezt az esküvőt pedig már hosszú hetek és hónapok óta szerveztük, és ennek dacára szerencsés módon mégis pont olyanra sikeredett, mint amilyenre terveztük: bensőséges, méltóságteljes volt. Sikerült úgy lebonyolítani, hogy ne legyen belőle médiaesküvő, és nagyon jó érzés visszagondolni rá.

Kislányával 2007-ben Fotó: Sanoma-archívum/Ványi Ákos

– A kislányaid mit szóltak ehhez az eseményhez?
– Nagyon élvezték. Zsófi a jövő hónapban lesz ötéves, Hanna pedig két és fél éves. Fogalmuk sem volt, hogy mi ez, de Zsófi már kellően babás, öltözködős és „hercegnős”, úgyhogy ő imádta, hogy gyönyörű szép ruhába öltözhet, hogy a karján kis díszítőszalagot visel, hogy az asztalon rózsák vannak, hogy csöndben kell lenni, be kell vonulni. Úgy vonultunk be az anyakönyvvezető elé, hogy a két kislányunk sétált egy-egy oldalunkon.
Annyira tetszett nekik, hogy másnap kérdezték is, mikor lesz a következő. Mondtuk, hogy most egy ideig nem szeretnénk.

– Nászútra is mentetek?
– A nászút közvetlenül utána volt, egy családbarát helyen a Balatonnál négyesben, tehát a gyerekeinkkel voltunk együtt.

– Neked a híradózás a szakma csúcsa, de a riport műfajból jöttél, amit sok kollégád szintén a szakma csúcsának tart. Ugyanakkor korábban azt is nyilatkoztad, hogy nem akarsz „belekényelmesedni a stúdióba”.
– Ha választanom kellene, hogy mi lennék inkább, jó műsorvezető vagy jó riporter, akkor én a jó riportert választanám. A televíziós újságírásban a riporternek van igazán napi kapcsolata a világgal, mert ő jár a falvakba, ő jár a parlamentbe, ő jár az árvíz helyszínére, ő hallja az embereket. Jó riporternek lenni szerintem nehezebb dolog. Ez persze nem azt jelenti, hogy a műsorvezetőség lebecsülendő, sőt szakmailag a legmagasabb polcon lévő státusok egyike, és persze a kettő nem zárja ki egymást.
Az viszont, hogy a Tényeket vezetem, nem annak köszönhető, hogy Azurák Csaba egy nap kitalálta, hogy a Tényeket akarja vezetni. Most  úgy hozta az életem, hogy jellemzően csak stúdióban ülök, de nagyon szeretek riporterkedni is, és nem tartom kizártnak, hogy öt-nyolc év múlva újra „terepen” leszek.

– Ez azt jelenti, hogy erre neked van is vágyad, igényed?
– A kérdésedben benne van az is, hogy mi az, amit a híradózás után lehet csinálni. Én még jó pár évig a Tényekben képzelem az életemet, mert kell még tanulni, hiszen ez nem csak arról szól, hogy súgógépről felolvasol. A hírműsor után viszont biztos, hogy valami mélyebb műfaj jöhet az életemben, ami akár interjú vagy dokumentarista műsor is lehet. Hogy ez televíziós tartalom lesz-e, vagy netalán más, és hogy milyen formában – ezen még nem gondolkozom.

– Még mindig lesújtó véleménnyel vagy a hazai sztárvilágról?
– Azt továbbra is fenntartom, és ezt évekkel ezelőtt is mondtam, hogy ma celebnek vagy önjelölt sztárnak lenni ciki. Néha olyan embereket címkéznek sztárnak, akiket inkább ki kellene nevetni. És az, hogy például a mi szakmánkra ráaggatták a sztár jelzőt, óriási hiba. Én ugyanis nem tartom magam sztárnak. Olyan ember vagyok, aki a nyilvánosság előtt végzi a munkáját, de nem tudok úgy úszni, mint Cseh Laci – aki sztár –, nem tudok úgy énekelni, mint Rúzsa Magdi. Ők olyanokat tudnak, amit csak nagyon kevesen.

Fotó: Sanoma-archívum/TV2/press.tv2.hu

– Hogyan tudod ezt a véleményedet összeegyeztetni azzal, hogy te is kereskedelmi csatornánál dolgozol?
– Azokban a műsorokban, amikben én részt veszek, túlnyomórészt olyan riportok, olyan beszélgetések kapnak helyet, amiket bármikor jó szívvel fölvállalok. A munkám nagy része és a kollégáiméi is vagy a tájékozódást, az informálódást segíti elő, vagy a szórakoztatást. Azok a riportok, interjúk, amiket csináltam, reményeim szerint nem romboltak, hanem építettek.
Tehát ebbe a világba belefér ez a fajta gondolkodás is, amit én képviselek, ettől én még látom, hogy ennek a médiagépezetnek, sztárcsinálásnak, szórakoztatóiparnak, ami a mai magyar kereskedelmi média egészét áthatja, milyen visszásságai vannak.