Havas Henrik: “…életemben nem volt a fülemben súgó”

A Mi Emberünk hetente jelentkező interjúsorozat fórumozó olvasóink segítségével készül: ők döntenek arról, hogy ki legyen az interjúalany, és mi legyen hozzá az első kérdésünk. A negyedik Mi Emberünk a szavazatok alapján Havas Henrik lett, következzen tehát olvasóinkkal közös interjúnk az Esti Sztori műsorvezetőjével!

NLC Fóruma: – Jellemezze magát pár mondatban!

Fotó: Sanoma-archív/Rozmanitz Gábor

– Hatvanegy éves vagyok, férfi. Újpesten születtem, ebből következik, hogy Újpest-drukker vagyok. Ellentmondásos a személyiségem: vannak bennem extrovertált és introvertált hajlamok. Nyilván azért is lettem újságíró, mert van bennem valamiféle közlési vágy, de közben visszahúzódó vagyok. Nem vagyok barátkozós típus, sosem kerestem mások társaságát. Bementem a rádióba, kijöttem. Ha nem volt muszáj, nem beszélgettem senkivel. Időnként meggondolatlan vagyok, azaz akkor is véleményt mondok, ha nem kellene. Később megbánom, bocsánatot kérek, szégyenkezem. Sokan vissza is élnek ezzel.

– Minthogy?

– Hát, minthogy rájátszanak. Hogy már megint te voltál a provokátor, már megint miattad vesztünk össze. Forró Tamással hírhedt nagy párost alkottunk. Ő mindennap legalább egyszer megsértődött rám.

– Állítólag már szóba sem állnak.

– Ma is beszéltem vele. Most lett nagypapa, gratuláltam neki. Holnap megyek tornázni, a galériájához közel, össze is futok vele. Egyébként sosem voltunk barátok.

– Csak munkatársak?

– Nem. Üzletfelek. Ő egy nagyon jó vidéki tudósítója volt a rádiónak, feltévedt Budapestre, véletlenül egy szobába kerültünk, két hét múlva pedig megkérdezte, hogy nem akarok-e meggazdagodni vele együtt. Mondtam, hogy rendben van, miből? Azt mondta, bízzam rá. Elkezdtünk dokumentumműsorokat gyártani, azokból én könyvet írtam. Kibéreltük a Mikroszkóp Színpadot, Hyde Park címen csináltunk ott műsort 1989-ben. Az új pártokat felállítottuk a dobogóra, mögöttük ott volt a Tiszai Vegyi Kombinát reklámja. Eladtuk a kábeltévéknek a műsort. Az egy másik kérdés, hogy Forrónak eközben a szakmával nem volt ideje foglalkozni. 1989-ben nem volt tévéadás hétfőn este. Csináltunk egy rádióműsort, az volt az Első kézből. Felhívtam a Parlamentet, és kértem, hogy kapcsoljanak be Grósz elvtárshoz. Mondtam neki, hogy ma indul az Első kézből. Megkérdeztem, hogy miről tárgyal az orosz miniszterelnökkel. Nem mondta el. De bementem a Parlamentbe, ott elmesélte, hogy miről szólnak a tárgyalások, adott egy jó interjút. Eszembe jutott, hogy már az első műsorban lesz hirdetés, az Állami Biztosítóé. Megkérdeztem, hogy mit szól ehhez a műsorhoz, hogy politikusok élesben válaszolnak kérdésekre. És hogy mit szól ahhoz, hogy ez lesz az első politikai műsor, amiben lesz hirdetés. “Milyen hirdetés?” – kérdezte. “Az Állami Biztosítóé” – válaszoltam. Azt mondja, hát az Állami Biztosító egy jó cég. Este két vendég között hallom Forró hangját, hogy hirdetés lesz: “Ugye nem könnyű eldönteni, hogy melyik biztosítót válasszák: a Hungáriát vagy az Államit? Hallgassanak a magyar miniszterelnökre!” Itt jött Grósz hangja, hogy az Állami Biztosító egy jó cég. Másnap hívattak is az elnökségbe, és megkérdezték, hogy ki engedte meg ezt a reklámot. Mondom, senki, de hát amit a törvény nem tilt, azt szabad. Nem volt leírva, hogy az ország miniszterelnöke nem reklámozhatja az Állami Biztosítót. “És a pénz?” – kérdezték. “Azt már zsebre tettük” – mondtam. Sehol nem volt leírva, hogy a reklám után nekünk fizetnünk kell.

– Azt mondta, nem barátkozós típus…

– Nem, anno a rádióban a pagodában mozgott, beszélgetett mindenki. De én nem ismertem senkit, felvettem a magányos hős típusát, mint akinek erre nincs szüksége. Szerencsém volt, mert az első riportjaim után szóltak, hogy nekem is dolgozz, meg nekem is, és egy idő után mindenkinek dolgoztam. Rajtam is maradt, hogy ez az a csávó, aki nem bratyizik, nem jár el vacsorázgatni, piálni. Állati kényelmes volt, egy csomó üresjárattól megkímélt.

Fotó: Sanoma-archív/Rozmanitz Gábor

– Mindig spontán beszélgetett?

– Igen. Soha nem csináltam olyan műsort, ahol kottából játszanak, mint például Fábry vagy Friderikusz.

– Az irányított beszélgetést nem is kedveli?

– Nekem az nem megy. Ez nem azt jelenti, hogy én nem gondolkozom előre, hiszen én is eltervezem előre az interjúkat.

– Ír magának cetliket?

– Nem. Fejben tartom. Ha valami előre meg van beszélve, akkor az már nem annyira hiteles. Nekem például életemben nem volt a fülemben súgó. A Mokkában sem, ahol akarták. Elég, ha a kamera mögött mutatja a kislány, hogy mennyi idő van még.

– Mikor volt utoljára olajos a keze?

– Az utóbbi tíz évben a motorháztetőt sem nyitottam ki. A nyolcvanas években vízpumpát cseréltem egy Skodán.

– A sajátján?

– Igen. Volt nekem Skodám. Meg Trabantom és kis Polskim is. Most BMW-vel járok.

– Vannak kedvencei? Író, zenész, bármi?

– Nem nagyon kötnek le a technikai dolgok. Keresek az interneten híreket, de ennyi. Levelet, e-mailt sem írok, csak diktálok. A lakásomban van egy új házimozirendszer. Amikor beállították, egy Rolling Stones-koncertet tettek be. Azt mindig át kell tekerni, ha mást akarok nézni. De inkább végig szoktam hallgatni. Attól végem van, hibátlan. Egyébként van egy kedvenc felvételem, amit a feleségemmel minden hónapban meghallgatunk, ami nagyon nagy dolog, mert marhára nem egyezik az ízlésünk. Ez a Party at the Palace, II. Erzsébetnek valamelyik születésnapi rendezvényén készült felvétel. Na most, a feleségem – aki hatvanegy éves – óriási Black Sabbath-szakértő. Ozzy Osbourne-ra beindul, és ő fellépett ezen a bulin, és a feleségem ennyi idősen ezt nézi, és elkezd táncolni a Paranoidra. Teljes hangerőn hallgatja. Aztán az írók. Capote. Nem tudom megmondani, hány százszor olvastam tőle a Mozart és a kaméleonokat. Vagy Norman Mailertől A hóhér dala. Truman Capote nélkül nem tudok meglenni.

– Vezetni szeret?

– Igen.

– Van sofőrje?

– Húsz éve. A Nap TV-s időszak óta. Így kényelmes.

– Nagy Újpest-drukker. El meri énekelni a Fradi-himnuszt?