A harminchárom éves Kolovratnik Krisztiánt elsőre felvették a Színművészeti Főiskolára, huszonhárom évesen lediplomázott. Onnan egyből a Vígszínházhoz szerződött, de a nagyközönség számára talán előbb lett ismert az Amstel-reklámokból. Számos színházi szerep mellett tizenhárom játékfilmben is játszott. Négy évvel ezelőtt viszont – a háta mögött hagyva mindent – Spanyolországba költözött, ahonnan ugyan később hazatért, de azóta is Ibéria a második otthona.

Fotó: Sanoma archív/Dömötör Csaba

– Egy dolog mindjárt az elején, ami nagyon fúrja az oldalam: Barcelonában miből éltél?

– Kifejezetten pénzt keresni mentem. Mivel nem volt időm előtte megtanulni a nyelvet, a színészkedés szóba sem jöhetett, úgyhogy vendéglátós munka után néztem. Pultozni akartam, de végül pizzafutárnak vettek fel. Egy ideig jól megvoltam vele, de persze idővel lettek más munkáim is: statisztáltam néhány reklámfilmben. Egy magyar kolóniához csapódtam, velük éltem. Kint határoztam el egyébként, hogy valóra váltom egy régi álmomat: szeretnék megtanulni repülni. Ahhoz, hogy közszolgálati repülőt irányíthass, Spanyolországban is szükséges egy bizonyos lerepült óraszám. Találtam egy spanyol céget, amely azzal foglalkozik, hogy kisgépekkel reklámtáblákat húznak. Nyaranta szoktam is ilyet csinálni az óraszám miatt a Balaton körül, Budapest környékén és például Olaszországban is.

– Amióta hazajöttél, szabadúszó vagy...

– Igen, és mindig is erre vágytam. A színészet rémesen kiszolgáltatott szakma, én most nem is vagyok szerződésben senkivel. Egy-egy előadásom van.

– Fotózol is. Ez honnan jött?

– Igazából sosem volt célom a fotózással, leszámítva, hogy nagyon szerettem volna egy albumot, de aztán ez némileg megváltozott.

– El akarod adni a képeidet?

– Persze, a fotókban nagyon sok pénz van, abszolút érdemes ráfeküdni erre. Na meg afféle imázs az egész. A világnak ellene menni jó dolog, mindig is szerettem. Na most, én nyilván nem azzal fogok, amit mindenki csinál, aki valamennyire ismert: azaz ha jön egy fotós, és lekap az utcán, akkor nem fogom kikapni a kezéből a kamerát, és összetörni. Valami értéket próbálok teremteni a művészetemmel, a képeimmel. Nem a botrányaimmal akarom felhívni magamra a figyelmet.

– A saját fotóiddal borítod be otthon a falat?

– Nem, dehogyis, egy darab sincs kint. A többségüket bekereteztem, de lent vannak a földön, egymás mellett. Aki akarja, már viheti is, eladók.

– Eszedbe jutott már valaha, hogy megváltoztatod a nevedet?

– A Kolovratnik eleve egy megváltoztatott név. Kovács Krisztián voltam, de az túl egyszerűnek tűnt. Szerintem egy művész nem élhet ilyen névvel.

– De ezt alig lehet kimondani.

– Az mindegy, ritka névre volt szükségem, a telefonkönyvben pedig egy ilyen családot láttam, szóval jó ötletnek tűnt. Gyerekkoromban pedig szerettem a nyelvtörőket, a Moszkvics-slusszkulcs volt a kedvencem, azt gyakoroltam sokáig. A Színművészetire is magammal vittem a felvételire, és valamennyire talán ennek meg a többi nyelvtörőnek köszönhetem, hogy felvettek.

– Hány évesen változtattad meg a nevedet?

– A főiskolán még Kovács voltam, de amint szerződést kaptam a Vígszínháztól, szükségem lett egy névre. Az a típus vagyok, aki ebből presztízskérdést csinál, szeretem magamon hurcolni azokat a külsőségeket, hogy színész vagyok, és akarom, hogy tudják rólam ezt a világban. Ez a név pedig elég különleges ehhez.

– A Vígszínházat hogyan egyeztetted össze az Amstel-reklámmal?

– Ez kifejezetten a művészetről szólt, nem az anyagiakról. Haha. Azóta egyébként nem vállalok itthon reklámokat. Az egészből egy amsteles törülközőm maradt. Na meg a gázsiból tudtam venni egy kis belvárosi lakást.

– Össze szoktak keverni a quimbys Kiss Tibivel?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, és borzasztóan örülök neki, hogy néha előfordul. Egyébként nagyon bírom a Quimbyt, kamaszkoromban lejártam a koncertjeikre a Titanicba, amikor ők még nagyon egyetemi zenekarnak számítottak.

Fotó: Sanoma archív/Dömötör Csaba

– Barcelona után elvégeztél egy idegenvezető-tanfolyamot. Miért?

– Igen, bár még nincs meg az utolsó vizsgám. Angolul csináltam, nem spanyolul, annyira nem érzem biztosnak a spanyolomat, hogy azzal vágjak bele. Angolból a szóbeli nyelvvizsgám sikerült, az írásbelin viszont megbuktam. Ezért nem tudom befejezni a sulit. Meg kell próbálnom még egyszer.

– Az ilyen jóképű, beach boy típusú fiúk imázsához szinte kötelezően hozzátartozik a szörfözés. Te nem szoktál rá Barcelonában?

– Dehogynem, mondhatni, teljesen függő lettem, nyáron lejárok a Balatonra is, meg a Velencei-tóhoz.

– Bikafuttatáson voltál Spanyolországban?

– Igen, de véletlen volt. Egy faluban aludtunk, biciklitúrán voltunk egy barátommal. Reggel, amikor felkeltünk, kerestünk egy boltot. Találtunk egy reggelizőt, megálltunk előtte enni. Az utca teljesen kihalt volt, csak néhány ember kóválygott arra, az órájukat nézték, némelyik hozzánk szólt, de akkor még szinte semmit nem értettem spanyolul. Majszoltunk valami sütit, és egyszer csak ott jött egy bika. Na most, ezeket a bicikliket, amelyek tele voltak pakolva, annyira nem könnyű odébb rakni. Ráadásul a mellékutcák hatalmas farönkökkel voltak elzárva a főutcától. Beugrottunk egy kapualjba, úgy úsztuk meg.

– Van példaképed?

– Igen, Hujber Feri. Most ez nyilván viccesen hangzik, de tényleg így van. Ő tisztán élvezi, amit csinál, érdekek nélkül. Szórakoztató nézni, hogy valaki ebben a körfogásban ekkora örömét leli.

– Volt már őrült rajongód? Zaklattak?

– Egy volt, egy nő. Éjszakánként felhívott, és azt mondta, hogy „taposs meg”. Az sem zavarta, ha a barátnőm vette fel a telefont, akkor kért engem, és utána mondta, hogy „taposs meg”. Fél évig gyötört ezzel. Egy ideig szórakoztató volt, de aztán leépítettem. Pedig rá akartam jönni, hogy pontosan mit is akar ezzel.

– Zenélsz még?

– Néha. Anno zeneiskolába jártam, megvolt a kötelező zongorázás is. A gimiben három zenekarom volt, az elsővel kapásból két héttel az első próba után fel is léptünk egy általános iskola farsangi ünnepségén. Darkos metálzenét játszottunk, én voltam a szólógitáros. Aztán egy tehetségkutatón is indultunk, ahol döntősök lettünk. A második zenekarom első koncertjén hazaküldtem a közönséget, mert úgy tűnt, mintha nem élveznék a zenét, és erre haza is mentek. A harmadik zenekar pedig nem lényeges. De igazából sosem akartam rocksztár lenni.

– Akkor miért játszottál rockzenét? Aki kamaszon zenél, rocksztár akar lenni...

– Akkor én vagyok a kivétel. Rocksztárnak lenni szánalmas dolog.