– Fel sem merült, hogy amerikaivá váljatok?

– Nem, nekem is, a férjemnek is dolgunk van itt. Tennivalónk, céljaink, örömeink – és persze a családunk. Imádom Amerikát, főleg amiatt, ahogy az emberek az én tapasztalatom szerint egymáshoz viszonyulnak: szeretettel, jóindulattal, segítőkészen és egyenesen. Lehet, hogy szerencsém volt, de engem ilyen emberek vettek körül. De nagyon fontos, hogy aztán hazajöjjek. Sokszor éltem Amerikában, és mindig hazajöttem.

– Volt konkrét oka is a váltásnak?

– Pontosan ennyi időre terveztük a kiküldetést. Lejárt a szerződésem, a férjem szeptember óta itthon tanít, így már nem lett volna jó tovább kint maradni. Azt azonban nagyon sajnálom, hogy nem ment ki a helyemre egy másik kollégám, mert a Magyar Televízió nem tudja az irodát fenntartani.

– Ha az ember csak a maga ura, könnyen mozdul. Két gyerekkel mindez már nem megy egykönnyen...

– Furcsa, de már olyan sokan nekem szegezték a kérdést, hogy mennyire volt nehéz a váltás! Én meg csak visszakérdezek: mi lett volna nehéz? Az otthonomba jöttem haza, nem a Marsra! Fárasztónak fárasztó volt: hivatalos ügyeket intézni, a lakást átrendezni, hogy beférjünk, a gyerekek óvodáit, különóráit kitalálni, de hát tényleg nem idegen terepen mozgok, hanem hazajöttem. A gyerekeknek még könnyebben ment az átállás, hiszen nekik nem kellett ügyeket intézniük, csak játszaniuk egész nap… Kicsit többet beszélnek angolul, mint korábban, ez biztos valami furcsa kis lelki reakció, nyilván hamar el fog múlni. Bár arra, hogy kétnyelvűek maradjanak, nagyon szeretnénk vigyázni.

Fotó: Sanoma archív/RTL Klub Sajtóklub

– Amerika után nem tűnik kissé szürkének Budapest?

– Budapest szürke?! Ez a város annak szürke, aki maga is szürke! Én csupa fantasztikus emberrel találkozom a fővárosban, most épp alig várom, hogy megnézzem, milyen előadást csinált gyerekekkel Feuer Yvette a Trafóban, egy rasszizmussal foglalkozó programsorozatban. Hétvégén pedig irány a Közlekedési Múzeum, a Lepkemúzeum vagy a koripálya! Miért lenne szürke Budapest? Persze hogy hiányzik sok minden, ami New Yorkban létezik és működik, például az interaktív gyerekmúzeumok, a játékos, hihetetlenül kreatív természettudományi kiállítások. Remélem, lesznek ilyenek Magyarországon is. Én attól vagyok inkább megijedve, ha azt hisszük, hogy a saját otthonunk szürke, ahelyett, hogy azon törnénk a fejünket, hogyan lehetne valóban még sokkal, sokkal színesebb! De ez megint az egymásba és a magunkba vetett hitről szól…
Mikor kint készülődni kezdünk haza, az amerikaiak azt kérdezték tőlem, hogy miért megyek, hiszen Amerika a legjobb hely a világon. Mosolyogva és halkan azt válaszoltam: „Hát ezt a legjobbságot talán még nálatok sem gondolja mindenki így…” Itthon viszont pont az ellenkezőjét tapasztalom. Azt szegezik nekem, hogy minek jöttem haza, mikor itthon olyan sok minden rettenetes. A két kérdés magáért beszél. Nekünk ilyen az önképünk, az amerikaiaknak meg olyan… talán nem kellene ilyen keveset gondolnunk magunkról.

– Milyen munkák várnak itthon?

– Ősszel folytatom a jogi egyetemet az ELTE-n, már nagyon kevés van hátra, szeretném befejezni, ha már egyszer, jó régen elkezdtem. Örülök, hogy az MTV-ben a Panorámát vezethetem, komoly, régi külpolitikai kollégákkal, például Benda Lászlóval dolgozhatok együtt. Amióta hazajöttem, csodálatos, véletlennek tűnő, de szerintem sorsszerű találkozásaim vannak, optimista emberekkel, akik örömöt, önbizalmat, kitartást és összetartást sugároznak. Sokan megfáradtak, és elvesztették a lendületüket.

Fotó: Sanoma archív/RTL Klub Sajtóklub

– A médiában sokan tűnnek megfáradtnak, nézve az ötlettelen műsorokat...

– A média olyan, amilyenné mi tesszük, akik benne dolgozunk, és persze azok, akik a döntéseket hozzák. Nem nyafogni kell, hanem nemet mondani a rosszra, és jó dolgokat kitalálni. De legalábbis próbálkozni, és nem feladni. Van pár jó műsor, vannak kiváló újságírók, a saját cégemnél, az MTV-ben is. Nagy tisztelője vagyok például Veiszer Alindának.

– Néha úgy tűnik, hiába a tehetség, a legtöbbet mégis az nyom a latban, hogy ki mekkora celeb. Te hol állsz a celeblétrán?

– Aki a tévében szerepel, mindenképp afféle termék, van valamiféle üzenete, valami, ami az embereknek eszükbe jut róla, és ez a valami mindig leegyszerűsítő, nem tükrözi az illető bonyolultabb személyiségét. Ezzel nincs is semmi gond. Az egyik a szexi, a másik a rámenős, a harmadik a bátor, a negyedik az okos, az ötödik a bulvárkirály, és így tovább. Az a baj, ha az imázs hazugság, és az, ha az illető elhiszi, hogy azonos a leegyszerűsített képernyős hasonmásával. Erre jók a civil barátok, a rokonok, akik nagyon kemény kritikusok, és helyre rakhatják a torzulásokat.

– Téged mi érdekel a médiából?

– A külpolitika és a társadalmi témák. A közösségi építkezés lehetőségei, a leszakadók esélyei. Nagyon érdekelnek a sikeres emberek, általában a sikerek, hiszen a siker ad inspirációt, és ebben a médiának óriási felelőssége van. Érdekelnek az itt élő külföldiek, sokat ismerek: jó humorú, vidám, szívósan dolgozó emberek, kínaiak, amerikaiak, románok vagy ausztrálok, akik nem mondják, hogy Magyarországon minden rossz.

– Kicsit lefogytál mostanság...

– Sajnos vézna vagyok, tudok róla. A családom és a kollégáim sokat gyepálnak emiatt, tömöm már a krémeseket, hátha lesz a kilókban foganatja. Amerikában túl sokat dolgoztam, keveset ettem, most megpróbálom magam kicsit összeszedni. Ez persze két kisgyerekkel nem könnyű feladat, annyi mindent össze kell hangolni.