– Az új lemezed, könyved és DVD-d címe: Magadat vállalni kell. A te életedben voltak olyan korszakok, amikor nem akartad vagy nem merted vállalni magadat?

– Nem igazán, mert kiscsaj koromtól kezdve teljesen bevállalós voltam. Soha nem mentem bele olyan dologba, ami nagy gáz lett volna. Színpadon, öltözködésben mindig a saját elképzeléseimet valósítottam meg, nem nagyon engedtem másoknak, hogy beleszóljanak az életembe. Egyetlenegy időszakban éreztem bizonytalanságot, félelmet: 2006-ban, amikor kiengedtek. Akkor nem mertem nagy pofával beszélni, az a két év elzártság nagyon mélyen hatott rám és a környezetemre. Elkezdtem tartani az emberektől. Kellett néhány év, mire megerősödtem annyira, hogy már ne féljek kilépni az utcára. Aztán felmentem a színpadra, még a számat sem nyitottam ki, és az emberek megtapsoltak, felállva ünnepeltek. Akkor éreztem, hogy ez az, nekem ott kell lennem. Nem érdekelt már a sajtó, tudtam, hogy ott kell lennem, azt kell adnom, ami én magam vagyok.

Fotó: Sanoma-archívum/Ványi Ákos

– Azért a mai napig érnek támadások is, amelyeket – úgy tűnik – nagy nyugalommal viselsz...

– Akármennyire is belegondolok, hogy gyűlölök-e valakit, bosszút akarok-e állni, nem hiszem, hogy ez megoldás. Bevállaltam ezt az egészet a színpad miatt. Közben annyi minden történt ebben az országban: példaképek keveredtek korrupcióba, lopásba, csalásba, a végére kiderült, hogy én csak egy nyuszika voltam hozzájuk képest. Sosem mondtam, hogy ártatlan vagyok. Hülye voltam, naiv, sokkal okosabb emberekkel kellett volna körülvennem magam. Egyszerűen rosszkor próbáltam csinálni valamit rossz helyen, hiába volt maga az elképzelés jó.

• Tarts velünk a vörös sárkányok földjére! »

– Az a lényeg, hogy tudtál tanulni mindebből. A csúcsról zuhantál a mélybe...

– A közönségnek olyan hősök kellenek, akik voltak a pokol fenekén is. Lehet, hogy budai úrilánynak hívtak, de nem voltunk túl rózsás helyzetben. Végigjártam a létrát, és 50 forintos gázsival kezdtem a fellépéseket. Nem lehetett gyűjteni abban a világban, eleve keveset kaptunk, én meg ráadásul korkedvezménnyel, még fiatalkorúként álltam eleinte a színpadon. Mire olyan helyzetbe kerültünk, hogy rendes gázsit lehetett volna kérni a fellépésekért, már alig voltak rendezvények.

Fotó: Sanoma-archívum/Ványi Ákos

– Három éve vidékre költöztél a lányoddal. Hogy érzitek magatokat Tárnokon?

– Nagyon jól elvagyunk, részt veszünk mindenféle megmozdulásban, segítünk a civil szervezeteknek, az állatvédőknek. Nagyon helyes kis házban élünk, a kertben elvannak a kutyák, cicák. Pont annyink van, amennyi kell. Kedvesek itt az emberek, leszólítanak az utcán, érdeklődnek, drukkolnak.

– És láthatóan fogytál is!

– Fogyizunk Nikivel. Öt-hat kilót adtam már le az elmúlt hónapokban. Nem sanyargatom magam, rátaláltam Meg Ryan ötnapos diétájára, azt nyomjuk. Hétvégén lehet kicsit bűnözni, egyébként az a titka, hogy csak délig lehet kevés szénhidrátot fogyasztani. Heti kétszer aerobikozunk is itt, az általános iskolában.

– Nagyon összenőttetek Nikivel. Nem félsz attól, hogy egy napon elviszi őt egy srác?

– Tudom, hogy ez lesz. Édesanyámat imádtam, a mai napig beszélgetek vele a temetőben. Sokszor megbántottam, de szépen vette tudomásul, hogy elvesztett. Nem cirkuszolt miatta, én pedig az elköltözésem után is állandóan mentem hozzá. Pár év még eltelik, mire Niki itt hagy engem, egyelőre az egyetem sokkal fontosabb neki a fiúzásnál. Nehezebb lesz, de tudomásul kell venni. Aztán jön majd az unokázás, akkor visszabillen ez az egész, és jönnek a pelenkák. Ezek a dolgok mind fiatalítják az embert.

– Ezen az új lemezen főként régi dalokat énekeltél fel újra a stúdióban. Direkt nem akartál új számokat?

– Tudatosan választottam a régieket. A mai hangomon akartam őket elénekelni, hiszen sokat változott az eredeti felvételekhez képest. Ezekben a dalokban benne van minden, ami az elmúlt években velem történt, ami a lelkemben lejátszódott. Ezért választottam az exférjem, Révész Sándor egyik dalát, a Nem tudtam, hogy így fáj címűt, hiszen valóban nem tudhattam, hogy ez ennyire fog fájni. Máté Péter dala is nagyon rám illik, Joplin örök kedvenc, de kaptam egy új számot is. Kontor Tamás és Szabó Eszter felhívtak egyszer, hogy írtak nekem egy dalt. Meghallgattam, és döbbenetes, hogy az is mennyire én vagyok.

– A számtalan fiatal énekesnő között kit tartasz méltónak arra, hogy a nagy elődök útját járja?

– Nagyon felhígult az egész szakma, kicsi ország vagyunk, hogy ennyi zenészt eltartsunk. Vannak maradandók is a sok fiatal között, Szabó Esztert például nagyon szeretem, de a Tóth lányok is nagyon tehetségesek. Hogy ki marad meg közülük, az majd pár év múlva derül ki. Meg kell teremteniük a saját világukat, hogy az emberek miattuk menjenek el a fellépésre, ne az őket körülvevő csillogás miatt. Ha egy kis falu színpadán, egy villanykörte mellett, szinte mikrofon nélkül is elvarázsolják a közönséget, akkor lehet mondani, hogy megállták a helyüket.