Orosz Barbara: Tudom, hogy fantáziálnak rólam a férfiak!

Messziről kirí a sok átlag barna és átlag szőke közül. Vörös hajzuhataga szinte beteríti a szék háttámláját, a pincér folyton az asztalunk körül ólálkodik, kapjuk a kávét, teát, mézet, tejet, nyilván nem az én átlag barnaságom okán. Mindenki felénk sandít, de Barbara fel se veszi a túlzott udvariasságot, a kíváncsi pillantásokat. Teljes természetességgel veti hátra vörös tincseit.

– Eredeti vörös?

– Ugyan, dehogy. De már általánosban vörösre festettem. Egyszerűen nem tetszett a szőke, nem éreztem jól magam a bőrömben. Talán furcsán hangzik, de már tizenkét évesen tudtam, hogy én tulajdonképpen vörös vagyok.

– Ezt ritkán szokták értékelni a tanár nénik…

– Ugyan, kit érdekelt? Mindig mentem a saját fejem után, és nem foglalkoztam azzal, hogy kilógok a sorból. Még élveztem is, hogy más vagyok.

– Édesapád nem próbált megregulázni?

– A szüleim fantasztikusak. Soha nem kellett lázadoznom. Emlékszem, tizenhárom éves voltam, már vörös, és egy családi eseményre elmentem magamnak ruhát vásárolni. Teljesen egyedül. A mezőkövesdi Matyótáj Áruházból gyorsan kifordultam, és inkább a város elegánsabb butikjában nézelődtem. Találtam is magamnak egy csinos ruhát, megvettem, és abban feszítettem. A szüleim rákérdeztek: „Biztosan ebben jössz?” Én csak bólintottam, hát persze. A ruha kicsit feltűnő volt, sokan megbámultak, de én büszkén viseltem. Sosem kellett korlátok közt élnem.

– Furcsán nézhettél ki a gimiben a sok farmeros kamasz között…

– Szórakoztatott, hogy más volt a stílusom. Már akkor is csak a nőies ruhák, magas sarkú cipők, ékszerek érdekeltek. Míg a többiek szakadt farmerban lógtak az utcán, én igyekeztem minden ruhámat megválogatni. Hamar egyértelművé vált, hogy nincs sok közös vonás köztem és az osztálytársaim között. A tanárok sem nyaggattak egy idő után. Elfogadták, hogy nem leszek matekzseni, de az már akkor látszott, hogy a színpadon elememben érzem magam.

– Érettségi után felvételi a Színművészetire?

– Így történt, de sajnos nem vettek fel. A következő évben sem vettek fel, és ez örök tüske marad. Még semmit sem tudtam az életről, sajnálom, hogy kimaradt ez a különös, misztikus tapasztalat. Tizennyolc évesen kezdtem játszani a Vígszínházban, és hittem abban, hogy egyszer úgyis színésznő leszek, papírral vagy anélkül.
A papírral leginkább az édesapámnak szerettem volna bizonyítani, bár ezt pár évvel ezelőtt meg is szereztem. Apám soha nem szólt bele az életembe, soha nem erőszakolta rám a véleményét, de én tudtam, hogy örült volna, ha valami kézzelfogható hivatást választok magamnak: orvos leszek, ügyvéd vagy közgazdász. Amikor először előálltam az ötlettel, hogy színésznő leszek, az apám csak annyit mondott: „Na, majd megnézzük, hogy mikor leszel te színpadon.” Érettségi után felköltöztem Pestre, belevágtam álmaim megvalósításába.

– És édesapád megnyugodott?

– A vígszínházbeli szerep csak az első lépcső volt a színpad felé. Nem áltattam magam, hogy enyém a pálya. De bevallom, nagyon boldog voltam, hogy ott lehetek, hogy láthatom a próbafolyamatokat, láthatom Eszenyi Enikőt, ahogy játszik, ahogy rendez. De ezek csak a kezdő lépések voltak. A mai napig nem azt mondom, hogy színésznő vagyok, hanem azt, hogy színésznő szeretnék lenni. Pedig a Győri Nemzeti Színház tagja vagyok.

– Tizennyolc évesen feljöttél Pestre. A havi apanázst továbbra is a szüleidtől kaptad?

– A mai napig bizonyítok a szüleimnek, hogy igenis jól döntöttem, és megállok a saját lábamon. Régóta nem fogadok el pénzt tőlük, hanem megkeresem a magamra valót. Ez is tartást ad. Keményen dolgozom, hajtok, hogy mindig fejlődjek, és haladjak a pályán. Kedvenc mottóm: teher alatt nő a pálma.

– Miért mentél a győri színházhoz? A Vígszínház húzónév.

– Mert Győrben nagyobb szerepeket kapok, és több lehetőséget. Úgy éreztem, ahhoz, hogy fejlődjek, ezt nem lehet kihagyni. Kedvelem Győrt, de nem cserélném fel Budapestre.

– Hol érzed magad igazán otthon?

– Budapesten kívül csak Párizsban tudnék élni. Ez a két hely, amely felvillanyoz, amely feltölt. Ha tehetném, hol itt, hol ott lennék.

– Folyton a színészi munkákról beszélünk, holott a tévé adott igazi ismertséget neked. Melyik a kitérő az életedben, a színpad vagy a tévé?

– Mindig párhuzamosan futott a kettő. Elvégeztem egy szerkesztő-műsorvezetői kurzust a TV2-ben, hogy legyen ehhez is képesítésem. A Pasik sorozatban tűntem fel, de játszottam a Valami Amerikában és a Jóban Rosszban című sorozatban is. A Cool TV-n futó erotikus műsorom egyedi a piacon, és nagyon szeretem. Önmagamat adhatom, nem pedig egy megírt szöveget olvasok fel, tevékenyen részt veszek a műsor szerkesztésében is.

– Nézzünk szembe a tényekkel: ez nem egy Delta. Mennyire érzed testhezállónak?

– Abszolút. Kamaszkorom óta tisztában vagyok azzal, hogy megmozgatom a férfiak fantáziáját. A gimiben sokan legyeskedtek körülöttem, de én nem jártam senkivel, mert nem bírtam a korombelieket. Emlékszem, tizenöt voltam, mikor odajött hozzám egy fiú, és azt mondta, hogy járna velem, ha megváltoznék. Csak nevetni tudtam. Sokáig nem is volt tartós kapcsolatom, nem is érdekelt a fiúzás. Huszonegy évesen volt az első komoly barátom.

– Arról pletykálnak, azóta mindent bepótoltál.

– Válogatós vagyok, a férfi nálam harmincötnél kezdődik. És azt hiszem, kevés lány mondhatja el magáról, hogy jóval érettségi után veszítette el a szüzességét…

– A félmeztelen fotóidat nézve nem ezt gondolnám…

– A magazin felkérése akkor jött, amikor elkezdtem a Pasikban játszani. Huszonkét éves voltam, és úgy éreztem, hogy nem árthat. Akkor nem tűnt rossz ötletnek, de ma már nem vennék részt hasonlóban.

– A szüleidet nagyon sokkolták a képek?

– Mondtam már, felvilágosult családban nőttem fel. A szüleim mindig engedték, hogy menjek a magam útján, soha nem akadályoztak semmiben. Amikor a lap a standokra került, a nagyapám felvásárolta a környéken lévő összes magazint, és ismerősöknek osztogatta, büszkélkedett velem.

– Buja képek készültek.

– Szeretik hozzám csatolni ezt szót. Meg hogy szexis, dögös, nagyasszonyos. Kétségtelen, nem vagyok trendi lány. De ez nem zavar, mert így önmagam lehetek, és nem kell szerepet játszanom. Úgy veszem észre, lassan elfogadják az emberek a személyiségemet. A műsort is azért élvezem, mert feltehetem azokat a tabunak számító kérdéseket, amelyeket egyébként nem szokás megkérdezni. Olyan nagy baj volna ez? A magánéletem pedig nem vadabb, nem extrémebb, mint másoké. Első kapcsolataimban még kicsit kegyetlen is voltam. Úgy is mondhatnám, hogy az oroszlánkörmeimet élesítgettem a körülöttem mozgolódó férfiakon. Aztán az élet igazságos volt: az első igazi szerelmemtől mindent visszakaptam.

– És mi igaz a kormányszóvivős szerelmi románcból?

– Semmi. Boldog párkapcsolatban élek. Nem eszem a férfiakat nagykanállal, nem cserélgetem őket naponta, és nincsenek párhuzamosan futó viszonyaim. De bevallom, nem is szeretek erről beszélni. A szerelem és a szex csak két emberre tartozik.

Tv.lap.hu »
Műsorvezető.lap.hu »