Decens angol üzletasszonyfélét várok, kiskosztümben, kimért mosollyal, merev tartással, szemüvegben. Aztán belép a kávézó ajtaján, és az elvárásaimmal ellentétben csak a szemüveg stimmel. Az energikus, miniszoknyás, csillogó fülbevalós fiatal nő szinte lehengerel a szövegével, nyoma sincs a tévéből átjövő kimértségnek, távolságtartásnak.

– Sokkal fiatalabbnak tűnsz...

– Már megszoktam, hogy aki csak a tévéből ismer, idősebbnek gondol, aztán ha találkozik velem, megdöbben a valóságtól. Szoktam is mondogatni, hogy van egy nyilvános meg egy magánénem. A nyilvános sokkal komolyabb, felelősségteljesebb és higgadtabb, de ez talán természetes az én szakmámban.

– És milyen vagy, ha kilépsz a tévészékházból? Bevágod az angol kosztümöt a szekrénybe, vagy inkább abban maradsz?

– Mást választok. A komoly nőből lesz egy vibráló, cserfes csaj, aki nyitott a bolondságra, és minden buliban azonnal benne van. Hihetetlen energia van bennem, például én vagyok az, aki ha beindul a tánc, biztosan a legelsőnek landol az asztalon.
De ez persze nem jelenti, hogy két teljesen különböző személyiségem van, az egyik a tévében kel életre, a másik meg a magánéletben, inkább azt mondanám, hogy a komolyság és a cserfesség skáláján mozgok ide és oda. Most például azt a tanácsot kaptam, hogy mosolyogjak többet a képernyőn, hogy ne tűnjek annyira komolynak.

– És most ezt gyakorolod otthon a tükör előtt? Első hír után mosoly... Második hír után szigorú tekintet...

– Nem lehet ezt így előre megtervezni. Amikor odaülök a kamera elé, veszek egy mély lélegzetet, és összpontosítok. Kell valamiféle tudatosság, koncentrálás testben és lélekben. Például szoktam skálázni a híradó előtt, hogy hangban is ott legyek. Aztán ha kigyullad a piros lámpa, már csak arra figyelek, hogy a legjobb formámat nyújtsam. A mosollyal kapcsolatban azt próbálom megvalósítani, hogy legalább a beköszönésnél és az elköszönésnél legyen ott egy szép mosoly. Ez nagyon fontos. Nemcsak nekem, hanem a nézőknek is.

Fotó: Tóth Milán

– Egy cserfes csajból miért nem színésznő lesz?

– Azt gondolom, erre a szakmára szinte predesztinálva voltam. Otthon állandóan azt játszottam, hogy bemondtam. Hallgattam a rádiót, és visszamondtam a szöveget. Egy szerepben voltam interjúalany és kérdező, és szinte állandóan beszélgettem.

– A klasszikus spray-s doboz volt a mikrofon?

– Először a fogas, később már volt egy drótom rajta egy gyönggyel. Amikor a szomszédok egyszer megkérdezték, hogy ugyan ki beszél itt egész nap, anyukám kénytelen volt bevallani, hogy bizony a gyerek saját magával beszélget.
Aztán később bejártam a klasszikus utat: szavalóversenyek, Kazinczy-verseny, amelyen érmet is kaptam, az összes iskolai ünnepség, színjátszó kör. A gimnázium után Pécsre mentem magyar–kommunikáció szakra, és megpróbáltam a létező összes külföldi ösztöndíjat megcsípni.

– Híresen jó a németnyelv-tudásod...

– Fertődi lévén, közel az osztrák határhoz adott volt, hogy a németet jól megtanuljam. A szüleim még gimnazista koromban kiküldtek a nővéremmel együtt egy ismerősünkhöz Grazba, majd a folyamatos különórákkal képeztem tovább magam. Ez nemcsak a németre, hanem az élet más területeire is igaz. Amikor világossá vált számomra is, hogy a kommunikáció, a tévézés lesz az én irányom, minden lehetőséget megkaparintottam, amellyel közelebb kerülhettem az álmomhoz. Gyakorlatra mentem a pécsi városi tévéhez, de voltam kint a német ZDF-nél és a SAT1-nál, egy szemesztert német egyetemen töltöttem, jártam az egyik berlini újságíró-iskolába. A júniusi európai parlamenti választások előtt meg is hívtak a ZDF egyik vitaműsorába, a pártok listavezető politikusai mellett ültem mint közép-kelet-európai újságíró.

– Ennyire céltudatos voltál mindig?

– Olyan nincs, hogy ez ember ül a babérjain, és valaki megkocogtatja a vállát, hogy figyelj, rád van szükségünk. Küzdeni kell, hogy elérd a célodat, és én küzdöttem is. A mai napig minden olyan feladatot elvállalok, amely szakmailag továbbvisz, soha nem gondoltam, hogy műsorvezetőként annyi a dolgom, hogy szépen nézve elmondjam a híreket.

– Mi van a hírolvasás mögött?

– Az a háttértudás, amelyet fokozatosan szereztem meg az évek folyamán. Mivel én két szerepkörben dolgozom a tévénél, riporterként és műsorvezetőként is, ezért gyakran kijárok riportra, sokat forgatok német nyelvterületen, legutóbb például novemberben, a berlini fal leomlásának évfordulóján. Kemény munka volt mindent megszervezni, de büszke vagyok a végeredményre. A híradós munka pedig folyamatos készenlétet kíván, úgy is mondhatnám, hogy állandó hírfolyamban élek.

– Izgulsz a felvételek előtt?

– Ha annyira nem is, mint az első előtt, de mindig van bennem némi drukk, ha kigyullad a piros lámpa, de így is van rendjén, mert ez felspannol, és így jobb eredményekre vagyok képes. Mi értelme volna az egésznek, ha unottan, minden izgalom nélkül végezném a dolgom? Ezt nyilván a nézők is észrevennék, márpedig ők nem ezt várják – és nem is ezt érdemlik. Hihetetlen adrenalinbomba az is, ha van egy perced, hogy élőben beszélj egy eseményről, és akkor bizony nem lehet hibázni. Szoktam is mondogatni, hogy ilyenkor egy fél infarktust kihordok lábon, de azt hiszem, ilyen helyzetben jön elő, hogy mi mindent tanultam, mi a valódi tudásom.

– Említetted a skálázást. Énekelsz is?

– A zene végigkísérte az életemet, tíz évig zongoráztam, jártam énekkarba, és nekem olyan nagyszerű lehetőség is jutott, hogy a záróhangversenyek idején az Esterházy-kastélyban játszhattam. A mai napig nagyszerű érzés, ha abban a teremben élvezhetem a zenét, ahol egykor Haydn is játszott.
Mostanság azonban inkább a könnyű műfajt művelem, tagja vagyok a nemrég alakult tévés zenekarunknak, sőt már fel is léptünk, büszkén mondhatom, nagy sikerrel. Egyvelegeket, rockos-popos slágereket játszunk.

– Nem titok, hogy a várandós Novodomszky Éva helyére vettek fel. A te helyedre mikor jön valaki?

– A sokat feszegetett gyerekkérdés szerintem csak akkor aktuális, ha valaki megtalálja az igazit, és én megtaláltam. Azt hiszem, nem véletlen az időzítés – most jutottam el oda, hogy már el tudom képzelni az egy életre való elköteleződést és a gyerekszülést. Már merem azt mondani, hogy sok mindent megcsináltam, és nem kell majd folyamatos hiányérzettel megküzdenem, amíg a kicsivel otthon vagyok.

– Akár néhány hét után vissza is rohanhatnál a munkahelyedre...

– Nem így tervezem. Szeretnék majd a gyerekemmel együtt lenni, úgy vagyok vele, hogy ha már ennyi ideig vártam, akkor töltsem is vele az időt. De ahogy ismerem magam, úgysem tudok majd egy helyben ülni, és kitalálok magamnak valami elfoglaltságot.

– Esküvő?

– Májusban.

– A ruhád milyen lesz?

– Képzeld, még nincs meg. Már jó sok szidást kaptam emiatt, az anyukám a telefonban mindig megkérdezi, hogy miként is állunk az esküvőszervezéssel, mert lassan végleg lekésünk mindenről. Én meg próbálom nyugtatgatni, hogy „jól van, anyukám, megoldjuk”. Én amúgy finiselő alkat vagyok, remekül belelendülök a dolgokba az utolsó pillanatban. Na jó, a ruhát már tényleg illene kiválasztanom…