Pokorny Lia: Nem tartom magam viccesnek

Pokorny Lia nevét ma már mindenki a Beugró című improvizációs előadásokkal azonosítja elsősorban, a színésznő pedig egy csapásra nagy kedvenc lett. Szerkesztőségünkben például komoly harc folyt Lia címlapinterjújának elkészítéséért. Mindannyian kíváncsiak voltunk rá: vajon az életben is olyan egyszerű, természetes és kedves, mint amilyennek a tévé képernyőjén keresztül látszik? Favoritunkkal végül én beszélgethettem egy hóeséssel borított szerda reggelen, egy eldugott városligeti kávézóban ücsörögve. És már elöljáróban közlöm: nem kellett csalódnom.

– Nagyon illik hozzád ez a hely: csendes, szívmelengető. Már értem, miért itt beszélgetünk. Gyakran jársz ide?

– Szeretem itt a hangulatot és a tejeskávét is, de igazából azért ide hívtalak, mert a kisfiamnak (édesapja Lia volt férje, Csányi Sándor – a szerk.) itt van a közelben az ovija.

– Már az első mondataid után az a benyomásom, hogy nálad tényleg minden a gyerek és a gyereknevelés körül forog…

– Igen, bár így az év elején mindig rám tör egy kis melankólia, ami mindenre kihat. Kicsit elfáradtam mostanra. A színházi évadnak is épp a felénél járunk, rengeteg dolog már a hátam mögött van, de nagyon jól tudom, hogy még nem pihenhetek, szeretnék minden előadáson maximálisan teljesíteni. Emellett pedig egész nap rohanok, semmi időm nincs magamra, és a kisfiammal sem tudok elegendő időt tölteni. Karácsonykor néhány napig szinte össze voltunk nőve, és most még mindig nehezen teszem le Misit az oviban.

– Annyira jó, hogy Misinek neveztétek el a fiatokat, nekem nagyon tetszenek az ilyen nem túl cifra nevek. Bár manapság egyre kevésbé találkozunk velük…

– Valóban, már ritkaságszámba megy, ha valakit Istvánnak, Mihálynak vagy Sándornak hívnak, pedig ezeket az egyszerű neveket én is imádom.

– Ha már a keresztneveknél tartunk, azt olvastam valahol, hogy téged valójában nem is Liának, hanem Auréliának hívnak.

– Igen, a hivatalos papírokon még mindig a teljes nevemet használom, de a színházban, úgy éreztem, elég a Lia is. Édesapámat Aurélnak hívják, ezért lettem én Aurélia, anyukám pedig Kornélia, így az öccsém Kornél lett.

– Na, ebből már rögtön sejthető is, kiktől is örökölted a humorérzéked.

– Olyan furcsa ez az egész, mert tudod, én a mai napig nem tartom magam vicces embernek, látod, már fél órája itt ülünk, és még egyszer sem nevetted el magad azon, amit mondok. Nézd csak meg a három fiút, aki velem játszik, ők pontosan tudják, mikor fognak nevetni a nézők, én viszont nem mindig tudom kiszámítani. Talán azért van ez, mert a férfiaknak verbális, a nőknek pedig szituációs humoruk van.

A cikk folytatását megtalálod a legújabb Maximában. Keresd az újságárusoknál!
www.maximanet.hu