Ha tehetné, a fél életét egy hangstúdió mélyén élné le. Bartók Eszter jelenleg is lázas munkában van, harmadik lemezét rögzíti. Bár néhány nap múlva be kell fejeznie a felvételeket, ha kizárólag rajta múlna, még jó ideig nem dugná ki az orrát a stúdió ajtaján…

Fotó: Sanoma Archívum/Nagy Zoltán

– Milyen lesz a harmadik Bartók Eszter-korong?

– Nehéz ezt pontosan megfogalmazni, de úgy érzem, érdekes, kalandos lesz az új anyag. Az évek alatt sokféle érzelmet megéltem, ezeket szeretném megmutatni a közönségnek. Én magam leszek benne.

– Hogy állsz a munkával?

– Már a finisben vagyok, csupán napok választanak el attól, hogy pontot tegyek a munka végére. Szívem szerint a végtelenségig nyújtanám a felvételeket, de a kiadómmal közösen már megállapítottuk a befejezés határidejét. Nagyon sokáig tudok foglalkozni egy-egy dallal, de ez talán érthető is, hiszen óriási dolog számomra, hogy zöld utat kapnak a gondolataim. Élvezem, hogy nincs ketrec, mely bezárná őket, és szabadon jönnek-mennek.

– Miután felveszel egy dalt, hamar el tudod engedni, vagy azon rágódsz még sokáig, hogy mit kellett volna másképpen csinálni?

– Amint közeledik egy lemez befejezése, azonnal újra tudnám kezdeni. A muzsika olyan hatalmas erdő, melyben igazság szerint nincsenek időbeli korlátok. A határidő az egyetlen, ami kordában tart, vagy ha egész egyszerűen ráunok a dalra. Ilyen is van ugyanis. De milyen érdekes, hogy míg a hangszerelés és a felvétel ilyen hosszadalmas folyamat, addig a dal születése percekben mérhető. Olyankor nem érlelem az ötletet, átadom magam az ösztöneimnek, és megszületik a dal. Sokszor rácsodálkozom erre.

– Mennyire vagy termékeny szerző?

– Gyerekkorom óta születnek dalok a fejemben, ám csak öt éve vagyok olyan szerencsés, hogy meg is mutathatom az embereknek. Folyamatosan jönnek a dalok, olyannyira, hogy ha most elkezdhetnék egy újabb lemezfelvételt, azt hiszem, nem lenne gond az anyaggal. Inkább arra kell figyelnem, hogy képes legyek arra a bizonyos tizenvalahány dalra koncentrálni, amelyet föl szeretnék rakni a lemezre, és ne kezdjek bele egy újabba.

– Nem sokat foglalkozol az aktuális trendekkel, ennek ellenére folyamatosan reflektorfényben vagy. Ez már önmagában is bravúr...

– Tény, hogy nagyon szűk határmezsgyén sétálgatok le s fel. A zeném nem köthető egyetlen divatos irányzathoz sem, pusztán önmagam vagyok benne. A mai könnyűzene ráadásul meglehetősen furcsa és felgyorsult közeg, nem lehet tudni, milyen fogadtatásban részesülnek a dalaim. Érzem is ennek a veszélyét, de mindennap ér valami apró öröm, amely továbblendít, és erőt ad a folytatáshoz. Boldogsággal tölt el, hogy az emberek nyitottak a dalaimra, nagyon nagy csodaként élem meg ezt.

– Hogyan tudtad kivédeni, hogy a producerek átalakítsanak?

Fotó: Sanoma Archívum/Rozmanitz Gábor

– A tehetségkutató műsorba azért jelentkeztem, mert akkorra már jó pár saját szerzeményem összegyűlt, és szerettem volna visszajelzéseket kapni a szakmai zsűritől és az emberektől. Aztán pedig, mikor kiadót választottam, természetesen az volt a célom, hogy olyat találjak, ami nem egy megkreált új világot szeretne rám erőltetni, hanem támogatja a saját szerzeményeimet. Immáron a harmadik lemezem készül Dorozsmai Péter kiadójánál, ahol teljes mértékben támogatják a zenémet, és szabad kezet kapok mindenben. Ezért nagyon hálás vagyok nekik.

– A saját produkciód mellett énekelsz még a Hangfestők elnevezésű formációban, mellyel egyre gyakrabban utazol külföldre koncertezni. Elképzelhető, hogy hamarosan népszerűbb leszel Nyugat-Európában, mint itthon?

– Nem tudni, mit hoz az élet. A Hangfestőket azért csinálom, mert nagyon tetszik a muzsika, és mert jó együtt játszani a fiúkkal. Valóban úgy tűnik, hogy működőképes a formáció, a világon sok helyen elismernek minket. Azok a megkeresések, melyekkel megtalálnak bennünket, mind arra mutatnak, hogy akár komolyabb szinten is folytatódhat a dolog.

– Számtalan alkalommal jelöltek zenei díjakra, ám valamiért rendre lecsúsztál róluk. Fáj a szíved valamelyikért?

– A díjak jó visszajelzésnek bizonyulnak, jókora löketet adhatnak egy előadónak, de azt gondolom, hogy számomra a dalszerzés olyan önkéntelen kifejezési kényszer, ahol az első állomás én vagyok, saját magam. Azért zenélek, hogy magamnak megfeleljek, és mert nagyon nagy örömömet lelem benne. Ha senki nem figyelne rám, mert egyszerre minden megszűnne körülöttem, és nem lennének lehetőségeim, akkor is írnám tovább a dalaimat.