Csaknem mindennap látjuk a televízióban, rendszeresen feltűnik valamelyik sikerdarabban, s lassan rekordot dönt, annyi interjút készítettek vele. S bár már mindent megkérdeztek tőle, Csonka Picivel mégis öröm beszélgetni. Azok közé tartozik ugyanis, akik allűrök nélkül, készségesen állnak az újságíró rendelkezésére, még akkor is, ha éppen nyári szabadságukat töltik. Mint például most, amikor balatoni pihenés közben értük el.

Fotó: Rtlklub.sajtoklub.tv/Bársony Bence, styling: Frank Patrícia és Szekerák Ádám

– Amikor megbeszéltük az interjút, azt mondtad, lehet, hogy éppen úszni fogsz, amikor hívlak. Túl vagy már rajta?
– Az utóbbi napokban egy kicsit ellustultam, ugyanis éppen lent vagyok a Balatonon. A Balcsiban úszni pedig nem ugyanaz, mint egy uszodában. Valamiért nem tudtam rávenni magam, hogy ilyen nagy hullámzásban is úszkáljak. Még pár napig itt vagyok, aztán elutazom Szicíliába. Hála a szállodai medencének, ott gondolom, jóval többet fogok úszni.

– Mi jelenti számodra az igazi kikapcsolódást? A tengerparti lazítás vagy a programokkal zsúfolt városnézés?
– Mindkettő, bár a passzív pihenésről sosem mondanék le. Imádom a tengert és a napfényt, szeretem hallgatni, ahogy a hullámok hozzácsapódnak a sziklákhoz. Ilyenkor szoktam bepótolni az év közben elmaradt olvasmányaimat is. Esténként ugyanakkor már nem elégít ki az, amit a tengerparti nyaralóhelyek kínálnak: az unalmas sétálgatás a korzón, hennafestők és árusok között. Mostanában ezért olyan tengerparti helyet választok, melynek a közelében nyüzsgő, lüktető város található.

– Híres vagy arról, hogy őrült tempót diktálsz magadnak a munkában. Nem tartasz attól, hogy ezek a rövid nyári kikapcsolódások kevésnek bizonyulnak, és a túl sok munka egyszer megbosszulja magát?
– Amit a nézők látnak, „optikai csalódás”. Nem olyan őrült a tempó, amilyennek számukra tűnik. Aki minden reggel felkel, és elmegy dolgozni a gyárba, este pedig még a családjáról is gondoskodik, az jóval őrültebb tempóval él. Az én életem inkább rapszodikus. Gyakran megesik, hogy reggel a televízióstúdióban kezdek, majd próba, este pedig esetleg előadás. Ez olykor nekem is sok. Aztán jönnek olyan periódusok – mint a mostani is –, amikor csak néhány esti előadásom van. A tempó mindig attól függ, hogy a feladatok hogyan sűrűsödnek össze. A tavalyi év vége valóban egy kicsit zsúfoltra sikeredett, hiszen volt egy bemutatóm, a szokottnál is többet voltam a Reggeliben, rengeteg  felkérésnek tettem eleget, a tetejébe pedig Keleti Andival gyakoroltam a Szombat esti lázra. Na, ez aztán egy porckorongsérv formájában meg is bosszulta magát.

– Színházi színészként, énekesként és televíziós műsorvezetőként is sikeres vagy. A filmezés azonban teljesen elkerült...
– Igen, méghozzá nagyon nagy ívben. Egyetlen másodpercig sem filmeztem még. Minden korszaknak megvan a maga futtatott színészgárdája, így van ez most is. Ebbe én sajnos nem tartozom bele. Nekem talán az lehet az utam, hogy egyszer egy olyan szerepben mutatkozom meg, amely teljesen eltér a tőlem megszokottól. Ehhez persze egy nagyon bátor rendező kellene. Azt gondolom, hogy egyszer legalább egy válogatásig eljuthatnék, az talán még beleférne a rendezők életébe is…

– Nem reménytelen a dolog: Gálvölgyi János például a pályán eltöltött több évtized után kapta az első filmszerepét.
– Azóta sem hívták… Talán az lehet a baj, hogy túlságosan el van koptatva az arcom, és ezért ódzkodnak tőlem a rendezők. Igaz, soha egy lépést sem tettem azért, hogy hívjanak. Nem vagyok ilyen típus. Pedig szívesen dolgoznék például Goda Krisztával vagy Herendi Gáborral, de akár a fiatal filmes generáció tagjaival is.

– A Nők Lapja Cafénak adott legutóbbi interjúban arról beszéltél, hogy ősszel előrukkolsz az új lemezeddel. Hogy állsz a munkával?
– Szomorú a helyzet, mert még mindig csak az agyam kattog, hogy milyen legyen az anyag. Annyival állok előrébb, hogy már hallom a kattogást! Ha csinálok egy újabb anyagot, azt szeretném, ha benne lenne minden, ami én vagyok: az összes gyengeségem, hibám, balekságom. Már felvettem a kapcsolatot ifj. Malek Miklóssal, akiben végtelenül megbízom. Az előző lemezeimet is neki köszönhetem, és az újat sem akarom nélküle elkészíteni. Nehéz ügy, mert Miklós tíz éve Amerikában él. A második nehézség az, hogy a világválság közepén meglehetősen reménytelennek tűnik a pénzszerzés.

Fotó: Rtlklub.sajtoklub.tv/Bársony Bence, styling: Frank Patrícia és Szekerák Ádám

– Tengernyi interjú készült már veled. Mit gondolsz, megismerhető ezekből a cikkekből a valódi éned?
– Szerencsés vagyok, mert mindaz, amit rólam ebben a – sokszor csúsztatásokkal teli – bulvárvilágban a lassan húszéves pályám alatt leírtak, mind tőlem származott. Mindig kontrolláltam, hogy mi jelenik meg velem kapcsolatban, ezért gondolom, hogy valós képet kap, aki az interjúk alapján próbál megismerni. Azt persze hozzá kell tennem, hogy nem mindenről beszéltem a sajtónak. Az életemnek van egy olyan része, amely csak rám tartozik. Sokan azt az utat járják, hogy még a szülőszobába is beengedik a fotósokat, és a szerelmi életük legintimebb részleteit is kitárgyalják. Mások abba is belemennek, hogy hazugságok jelenjenek meg róluk, sőt sokszor együtt találják ki az újságíróval a sztorikat. A sajtó aztán ezeket boldogan tálalja, az olvasók ugyanakkor meg vannak győződve arról, hogy a történetek az utolsó szóig igazak. Én ebbe a cirkuszba sosem szálltam be. Próbálok olyan közvetlen maradni a sajtón keresztül az emberekkel, mint amilyen gimnazista koromban voltam.

– Téged az egyik legkedvesebb embernek tartanak a médiában. Honnan ez a végtelen béketűrés?
– Való igaz, hogy nehezen kezelem a konfliktusokat, és nem is szeretek vitatkozni. Ennek családi gyökerei vannak: apámmal például sosem veszekedtünk, mert ha nem tetszett neki valami, egyszerűen otthagyott. Nem a vitát, hanem a visszavonulást választotta. Valószínűleg innen ered a konfliktuskerülésem. Persze azzal engem is ki lehet borítani, ha úgy érzem, hogy valaki komolytalanul veszi azt, amit csinál. Ha tehetségtelen, mégis úgy tesz, mintha ő diktálná a dolgokat. A slendriánság és a linkség elviselhetetlen számomra. Az pedig végképp ki tud készíteni, amikor valaki ezzel nemcsak magának, hanem másoknak is árt.