Csepregi Éva elárulja a titkait

1976- ban csatlakozott a Kócbabák trió a Neotonhoz. Csepregi, Pál, és Fábián Éva azonnal belopta magát a közönség szívébe, és egymást követték a slágerek. Fábián Éva hamar kilépett a zenekarból, és a két másik Éva nevéhez fűződik a banda legsikeresebb időszaka. Komoly szenzációt jelentett akkoriban, hogy Csepregi mellett hirtelen két másik lány jelent meg, s eddig sem derült ki, hogy mi lett Pál Évával.  1981- ben Japán turné előtt állt a zenekar. Akkoriban európai zenészek csak álmodni mertek ilyesmiről. Csepregi Éva Napraforgó című könyvében így emlékszik vissza azokra az időkre:

„A komoly konfliktus – nem köztem és Pali (Pál Éva beceneve), hanem Pali és a banda között – már a Marathon lemez felvételénél kezdődött. A Hova menjek című dalt neki szánták. A lemezfelvételek a Rottenbiller utcai stúdióban folytak – ekkor még csak ez az egy stúdiója volt a Hanglemezgyárnak. Minden felvétel itt készült, nagyon szigorú időbeosztás szerint, nekünk például összesen 160-170 óra állt a rendelkezésünkre, ezt nem volt szabad túllépnünk, a munkarendben a Kossuth-díjas művészek is sorban álltak, másoknak is kellett a hely. Amikor készen lettek az alapok, előbb ráénekeltük a vokált, majd a szólókat. Amikor a Hova menjek feléneklésére került volna a sor, Éva nem jelent meg a stúdióban. Pásztor hívta telefonon, Pali azt mondta, nem érzi jól magát, erre Laci kiment hozzá, és úgy látta: semmi baja, nyugodtan bejöhetett volna, ha akar. Vártunk néhány napig, más munkálatokat folytattunk, de amikor már nem lehetett tovább húzni az időt, Pásztor kért, hogy énekeljem fel én a nótát. Nem szívesen álltam kötélnek, roppant kínos helyzet volt: mint amikor a színházban át kell venni valakinek a már bepróbált szerepét. Nagyon rossz érzéssel csináltam, de a fiúk megelégelték, hogy Pali a legkritikusabb helyzetekben hagyja cserben a bandát, mindig valami újabb – többnyire képzelt – betegségre hivatkozva. Eleinte mindenki megrémült rosszulléteitől, de idővel már senki nem akarta elhinni, hogy tényleg beteg, nem csak képzeli. Tudom, hogy a hipochondria is betegség, habár lelki és nem testi, de ez még nem tette jobban tolerálhatóvá Éva folytonos gyengélkedéseit. Éva persze nagyon rossz néven vette, hogy az új lemezen végül nemcsak hogy a slágert nem ő énekelte, de egyetlen szólószáma sem lett. Megsértődött, kijelentette, hogy kilép a bandából. Először azzal állt elő, hogy abbahagyja az éneklést, tanulni akar, egyetemre megy. Máskor meg azzal, hogy rockénekes lesz, a P. Mobilba hívták, velük fog dolgozni. A mélypont az volt, amikor kirohant egy próbáról. – Menjetek csak Japánba nélkülem, és azt kívánom, hogy zuhanjon le veletek a repülőgép! – kiabálta, és becsapta az ajtót. Kétségbeestünk. Mi lesz most a japán szerződéssel? Hátha nélküle nem is kell a banda a japánoknak? Egyébként is: hol találunk most gyorsan egy másik lányt, aki ilyen rövid idő alatt mindent megtanul, összepróbál velünk? „

Új lány utazik Japánba?

„Lehetetlennek látszott a feladat. De nem volt más választásunk. Keresni kellett valakit, aki Pali helyébe lép. Liener Mártára esett a választás. Gyönyörű széplány, fotómodellként is dolgozott, országosan ismert arc volt. Gyorsan megszerveztünk egy közös fotózást, és a képeket kiküldtük Japánba. Márti boldog volt, nagyon készült, még egy olyan csizmát is megrendelt, amilyen az enyém, olyan hosszú, térd fölé érőt, hogy össze tudjunk öltözni. Jól illettünk egymáshoz a fotókon: ő fekete hajú, zöld szemű, én meg a szőke hajammal, barna szememmel épp az ellenkezője. Pali némileg megemberelte magát, megígérte, hogy ott lesz a próbákon, mindent megmutat Mártinak, a koreográfiáktól a vokálokig. Elkészült egy hangfelvétel, elég sok szenvedés árán, a Don Quijote német nyelvű változata. Nehéz dolga volt újoncunknak megtalálni a helyét a sok év alatt, sok tízezer kilométeren összeszokott, különleges összetételű csapatban. Nem voltunk túl boldogok a német felvételtől, de sok időnk nem maradt arra, hogy ezen rágódjunk, lázas tempóban folytak a próbák. Szabad utat kaptunk a japánoktól, megnyugodhattunk. És akkor Pali váratlanul, egyik percről a másikra meggondolta magát. Úgy döntött, mégiscsak felszáll velünk arra a bizonyos, Japánba tartó repülőgépre, amelynek a lezuhanását kívánta – egy elkeseredett, rossz pillanatában. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha Éva testi-lelki nyavalyáinak okát főként abban látom, hogy nekem megváltozott a zenekarban a státusom. Régebben ő volt a kétségbevonhatatlan sztár, én meg a megtűrt, gyengébb változat. Úgy érezhette, ő lett a vesztese az Erdős Péter és köztem kialakult kapcsolatnak. Pedig ez nem így volt.”

A féltékenység volt az igazi ok?

“A zenekarban mindenki nagyon jónak, a banda erősségének tartotta, a fiúk még jobban is drukkoltak neki, mióta én Péterhez tartoztam. Szerették volna, ha túljut ezen a lelki válságon, mert akkor az ő „táborukat” erősítette volna. Nehéz ezt megmagyarázni, de Péter és a banda viszonya nem a barátságról, hanem a munkáról szólt. Az, hogy én, aki a zenekar egyik fontos embere vagyok, Péter oldalát erősítem, megosztott helyzetet eredményezett. Ha bármi vita kerekedett a menedzser és a zenekar között, adottnak tekintették, hogy én Péter mellett vagyok, s így már eleve nehezebb lett vele szemben az akaratukat érvényesíteni. Azt mindenki tudta, hogy mennyire fontos vagyok Péternek, de az sohasem merült fel benne, hogy a zenekar nélkül, csak engem menedzseljen. Ő a bandában hitt, azt akarta sikerre segíteni, mégpedig úgy, ahogy volt: Pál Évával együtt. A japán siker volt az, ami végképp kiélezte az Éva és köztem lévő konfliktust. Talán a szőkeségem, talán a dalaim hangulata miatt a promóciók során a japánok egyre inkább engem toltak előtérbe. Péter, érezve a kialakult feszültséget, tompítani igyekezett ezt, inkább kicsit háttérbe akart vonni, de ott a japánok szava döntött. Szerettem Évával együtt lenni a színpadon. Az, hogy a japánok felfigyeltek rám, fokozta önbizalmamat, már nem éreztem magam megtűrtnek, felszabadult lettem, és ettől valószínűleg egyre jobb is. Beérett a Sík Olga nénitől és Dobó Feritől tanult technika, nemcsak a színpadi mozgás, előadás lett jobb, de hangilag is sokat fejlődtem. Kezdtem igazán ráérezni arra, milyen is szeretnék lenni a koncerteken. Nem vettem észre, hogy Éva ettől begörcsöl. Megijedt. Látta, hogy fejlődöm, ő viszont nem akart változni, azt akarta csinálni, amit mindig is. Erősen megmutatkozott ez a változni nem akarása más dolgokban is. Az életformánk, a folytonos mozgás rugalmasságot követelt. Ő mindenben a megszokotthoz ragaszkodott. Képtelen volt például új, ismeretlen ételekkel megbarátkozni. A japán turnéra mérhetetlen mennyiségű, otthon megfőzött étellel utazott, kis befőttesüvegekben lecsót, kelkáposztát, mindenféle hazait cipelt magával. „

Vége lett a barátságnak is

„Sok év telt el azóta, de a mai napig sem tudtam a sajtónak, a rajongóknak elmagyarázni, mi történt közöttünk: hogy nem a banális, sablonos történetről volt szó, mely szerint két nő nem fér meg egymás mellett. Nem egyszerű szakmai féltékenység volt az ok: két alapvetően más elképzelés ütközött össze. Én azt szerettem volna, ha együtt találjuk ki, hogyan tovább, mit változtassunk, mit tartsunk meg. Éva sündisznóállásba húzódott, ellenállt, nem kért a kihívásokból, inkább betegségekbe menekült. Ha kicsit hallgatott volna Péterre, ha egy kicsit megfogadja a tanácsait, ha egy kicsit barátok tudtunk volna maradni, és együtt gondolkozunk, talán még ma is együtt lehetnénk. Akkor, amikor a japán úttal kapcsolatban meggondolta magát, még felvillant ennek a reménye. Nagy kő esett le a szívünkről, rengeteg pluszmunkától szabadultunk meg, nyugodtan koncentrálhattunk a készülődésre. Csak Liener Márti volt rettentően csalódott. Nagyon beleélte magát abba, hogy a Neoton tagja lesz, ráadásul azzal indul a pályafutása, hogy két és félhónapos turnéra megy Japánba! Elkészült a csizma is, de ezután látni sem akarta többé. Örökre meggyűlölte Pétert, biztosan engem is, de hát nem tehettünk mást.”

1998-ig nem állt újra együtt színpadra a három Éva. A búcsúkoncerten Pál Éva is fellépett, de a közös munka már csak nehezen működött. További részleteket olvashatnak Csepregi Éva Napraforgó című könyvében”