A Tankcsapda zenekar frontembere nemrég ünnepelte negyvenedik születésnapját, ám úgy érzi, korai lenne még a családalapítás. Laci remekül elfoglalja magát, amíg rá nem talál élete párjára: futószalagon szállítja a jobbnál jobb rockdalokat, imádott kutyáival foglalkozik, vagy éppen sportcipőt húz, és lefut egy laza maratont.
– A múlt héten Für Anikó volt a Sztárváltó vendége, aki arra volt kíváncsi, készül-e már az új Tankcsapda-lemez, és ha igen, mikor jelenik meg.– Jövő év derekára várható, ennél pontosabb dátumot egyelőre nem merek mondani. Jó néhány dal összeállt már, de még nagyon sok csiszolnivaló van hátra. Abban mindenki biztos lehet, hogy egy húsz éve sikeres rockzenekar nemigen fog gyökeres stílusváltást „elkövetni”. Nincs is miért ilyesmiben gondolkozni: van egy jól kialakult, sajátos hangzásunk, amelyet nemcsak mi szeretünk, hanem a közönség is.
– Úgy tudom, mindig eltökélt szándékod volt, hogy rocksztár legyél. Kereknek érzed az életed?– Teljesen. Nem csak ez a vágyam teljesült, ennél sokkal több. Már ezelőtt tizenöt évvel is, amikor öt-hatszáz ember volt kíváncsi a Tankcsapdára, azt gondoltam, hogy megvalósult, amire vágytam. Az, hogy manapság a zenénk még több embert mozgat meg, már csak hab a tortán. Jó vastag hab egy viszonylag vékony tortán. Annyi a hab, hogy már nem is látom, mennyi!
– Évekig ejtőernyőztél, mostanában azonban nem ugrasz. Miért hagytad abba?– A Tankcsapdában való zenélés az örömön és a népszerűségen kívül felelősséggel is jár, és ebbe sajnos nem fér bele, hogy kisebb-nagyobb időközönként összetörjem magam. Rengeteg munkánk van jelenleg is, és egy újabb kényszerpihenő nagyon visszavetné a zenekar dolgait. De nemcsak a zenésztársaimról, Tamásról és Cseresznyéről van itt szó, hanem a közönségről is, és azokról az emberekről, akik velünk dolgoznak. Ezért nem ugrottam az utóbbi időben. Az igazság azért az, hogy az ejtőernyőzés olyan nálam, mint a drogosoknál a szer. Szokták mondani, hogy aki egyszer szenvedélybeteg lett, az is marad. Én sem hiszem, hogy életem végéig képes leszek elfelejteni az ejtőernyőzést.
– Az ugrás helyett jött egy újabb szenvedély, a futás.– Heti négy-öt alkalommal futok. Indultam már a debreceni futóversenyen, és nincs két hete, hogy a kassai maratonon is rajthoz álltam. Szenvedélynek ezt azért nem nevezném, inkább amolyan „hobbista” vagyok. Nincs is különösebb célom. A mozgás öröméért csinálom, bár az sem elhanyagolható tény, hogy mostanában jobb fizikai állapotban vagyok, mint valaha. Azt is roppantmód élvezem, hogy ebben a közegben nem a Tankcsapda énekese vagyok, hanem az egyik srác azok közül, akik lefutják a távot.
– A zenésztársaid, Cseresznye és Fejes büszke apukák. Neked nem hiányzik egy lurkó?– Ahhoz először is kellene egy olyan nő, akivel el tudom képzelni az életemet. Őszintén szólva, ilyet még nem találtam. Amíg nem tudom valakinek tiszta szívből azt mondani, hogy holtomiglan-holtodiglan együtt leszek vele, addig gyereket sem akarok. Magamnak pedig, ugye, nem tudok gyereket szülni! De félretéve a tréfát: az a helyzet, hogy kerek az életem, nem hiányzik, hogy feleségem és gyerekem legyen. Igaz ez még akkor is, hogy egyébként élvezem, hogy a zenésztársaim és barátaim jóvoltából nagyon sok kisgyerek szaladgál a környezetemben. Egyetlen gondolat még ehhez: van két vizslám, s talán éppen azért tudok könnyedén beszélni erről a kérdésről, mert ők teljes mértékben kielégítik azt az igényemet, hogy rendszeresen gondoskodjam valakiről. Nagyon szeretem őket, és igyekszem sok időt velük tölteni.
– Kinek adod át a stafétát, és mit kérdezel tőle?– Lovasi Andrástól kérdezném, hogy honnan jött az ötlet, hogy a Csík zenekarral elmerüljön a népzenében, illetve nem tervezi-e, hogy ebben a műfajban dolgozva készít egy nagyobb lélegzetű anyagot, mondjuk, egy teljes albumot?
Sztár.lap.hu »Rock.lap.hu »Tankcsapda.lap.hu »
