Szinetár Dóra és Bereczki Zoltán: A karriernél fontosabb a család

Dórival és Zolival egy bevásárlóközpont kávézójába beszéltem meg találkozót, és majdnem elkéstem, pedig én érkeztem korábban. Az oka pedig az volt, hogy a szomszédos könyvesboltban belelapoztam Dóri Várandósnaplójába…

– Épp az előbb akadt az a könyv a kezembe, amelyet akkor írtál, mikor még csak vártad Zorkát, aki viszont azóta már hat hónapos. Könnyű elindulni otthonról, mellőle?

Dóri: – Zoli ugyanúgy dolgozik, mint a baba születése előtt, én vagyok az, aki kevesebbet mozdulok ki, de nem is vágyom rá jelen pillanatban. Ha közös programunk van, akkor megoldjuk családon belül: édesanyám vagy Zoli mamája vigyáz a picire.

Zoli: – Amikor otthon vagyok, én is megcsinálok bármit. Meg tudom Zorkát fürdetni, föl tudom öltöztetni, és be is tudom pelenkázni. A szoptatáson kívül megy minden – kacsint.

– A második duettalbumot mennyire volt nehéz a baba mellett elkészíteni?

Zoli: – A felvételek nagy része már akkor elkészült, amíg Dóri várandós volt, az utolsó pár dal feléneklését pedig megpróbáltuk a házi stúdiónkban az éjszakai órákra időzíteni, amikor Zorka aludt. Fellépésekre persze járunk, de ezeket is igyekeztük úgy szervezni, hogy beférjenek két szoptatás közé.

– A baba születése szakmailag mennyire volt hatással rátok?

Dóri: – Van egy nagyfiunk is, Marci, aki tizenegy éves, így én már az ő születése óta tudom, milyen érzés úgy elénekelni az Édes kisfiam–at, hogy van kire gondolni. Az ember szakmájához fűződő viszonya megváltozik egy gyermek érkezésével, ahogy minden más is az életében.

– A bátyus hogy fogadta Zorkát?

Dóri: – Marci nagyon édes emberke, nyitott a világra, és velünk izgulta végig azt a két évet, amíg Zorkát terveztük, vártuk. Amióta a hugi megszületett, mindenben segít, a pelenkázás talán az egyetlen kivétel. Ugyanis azzal szerette volna kezdeni, hogy ráadja a húgára a pelust… de amikor mondtam, hogy ahhoz először le kellene venni az előzőt, akkor kicsit elment tőle a kedve…