Mindig be vagyok kapcsolva

Beszélgetés Tóth Krisztina költővel

Kövess minket a facebookon!

f Ajánlom
Azt meséli, szeret utazni. Amikor csak úgy ül a vonaton, és mered a semmibe. Legalábbis a kívülállónak így tetszik. Pedig valójában dolgozik: gyűjti a benyomásokat, képeket, hangsúlyokat. Formálja a mondatokat, keresi a rímeket.
A legkeresettebb szakmák versenyébe nem jutnak be manapság a költők és írók. Valamiféle belső kényszer miatt lett az írás a kenyered?

– Nem gondoltam soha, hogy az írás kenyérkereső foglalkozás. Egyszerűen érdekelt, és fel sem merült, hogy abbahagyjam. Mindig is szerettem rímeket gyártani, játszani a szavakkal. Az első versnek tekintett műveimet úgy negyedikes koromban írtam egy kockás füzetbe. Nem tartottam ezt olyan fontos dolognak, egyszerűen csak jólesett. Középiskolásként már rendszeresen írtam, és csütörtökönként eljártam az Almássy térre, ahol egy írókör működött. Sokan jártak ide a ma publikáló szerzők közül, nyaranta pedig Sárvárra mentünk, ahol évente megrendezték a diákírók találkozóját. Valahogy így kezdődött: először csak néhány vers jött, utána szinte ösztönszerűen a többi.

Fotó: Rózsa Erika, forrás:www.tothkrisztina.hu
Fotó: Rózsa Erika,
forrás: www.tothkrisztina.hu

Volt olyan költő, aki elemi erővel hatott rád?

– Egy konkrét személyt vagy élményt nehéz megnevezni, de arra emlékszem, hogy ötödik osztályos koromban nagyon szerettem Arany verseit. Akkoriban kezdtem el más könyveket is a kezembe venni, addig nem voltam rendszeres olvasó. A versben elsősorban a zene vonzott, a dallam. Költőket nemigen ismertem, elképzelésem sem volt arról, hogy mit csinálhat, hogyan élhet egy kortárs költő. Mezey Katalin volt az első „igazi” költő, akivel személyesen kapcsolatba kerültem, később ő mutatott be Csorba Győzőnek és Mándy Ivánnak is.

Keveseknek adatik meg, hogy az írás mellett ne kelljen hivatalnokoskodni, hólapátolni, hírlapot hordani...

– Én sem az egyik napról a másikra lettem „főállású” író. Voltam bébiszitter Párizsban, utána itthon hosszú évekig a Francia Intézetben dolgoztam. Évekig késő este értem haza, de mellette mindig írtam, igaz, keveset. Ez szinte elemi szükséglet volt.

Mindenkiben él egy kép a világon kívüli költőről, akinek köze sincs a jelenhez. Folyamatosan verssorokon jár az esze, miközben hiába csönget a gázóra-leolvasó... Te milyen vagy a hétköznapokban?

– Ugyanolyan, mint más. Nagyon szoros a napirendem, szinte minden percem be van osztva. Nincs idő mélán álmodozni. Reggel nyolcra viszem a fiam suliba, négy és fél öt között megyek érte. A közbeeső időre marad minden egyéb: munka, bevásárlás, háztartás. A kozmetikushoz eljutni valóságos bravúr. Tornázom egy konditeremben, hetente kétszer, de csak egy-egy órát, többre nem jut idő. Színházba és moziba sajnos nemigen járok, mert esténként nem tudok elmenni. Ha felolvasásom van, a szüleim vigyáznak Marcira. Főzni nem igazán szeretek, a lehető legkisebb energiabefektetéssel állítom elő az ennivalót. Ami nagyon fontos, hogy rend legyen körülöttem. Káoszban nem tudok az írásra figyelni. Az üvegesműhelyben, amely szintén a lakásban van, mindig összepakolok munka előtt, hogy a szerszámok és az üvegdarabok ne hányódjanak összevissza.

Az írás mellett üvegművességgel is foglalkozol. Valamiféle levezetés ez az írás előtt, után?

– Az üveggel való munka sokat ad. Szeretem a manuális dolgokat, imádok rendezkedni, tárgyakat készíteni, javítgatni, falat festeni. Ezek mindig ötletszerűen jönnek. Tavaly például átfestettük az egész padlásteret zöldre, és két nap alatt mindent helyre raktam. Ilyenkor nehéz türelemre inteni: ha kitaláltam valamit, azonnal látni szeretném a végeredményt. Így aztán hol a derekam húzódik meg, hol a vállam…

A napjaidba hogyan férnek bele a határidők?

– A határidők adják mindennek a gerincét. Gyakorlatilag évek óta köztük élek. Alkatilag pontos vagyok, ezért nyomasztanak is, de ennyiféle dolgot szoros időbeosztás nélkül nem tudnék véghezvinni. Ha például azt mondja a szerelő, hogy jön, aztán nem jön és nem is telefonál, attól nagyon dühbe gurulok, mert felborul a napom. A leadásoknak persze van egy áldásos hatásuk: nem húzhatok egy szöveget a végtelenségig. Mert vacakolós vagyok, ha nem lennék rákényszerítve, hogy befejezzem a szövegeimet, talán évekig ülnék rajtuk. Így sem jelenik meg gyakran könyvem, bár nem is hiszem, hogy minden évben meg lehet írni egy kötetet. A dolgoknak érési idejük van, aztán félre is kell tenni egy kicsit az elkészült dolgokat, és sűríteni a szövegen. Hosszú távon úgysem a jelenlét számít, hanem az, hogy mit adsz ki a kezedből.

Munkáidat elismeri a szakma. Fontosak számodra a díjak?

– Persze hogy fontosak. Nagyon sokat jelent, ha a szakma odafigyel rád. És ez a visszajelzés az olvasók felé is utat nyit, hiszen nagyon nehéz tájékozódni a rengeteg megjelenő könyv között. A díjak azt is jelzik, hogy nem csak a médiaelismertség számít. Sajnos, az emberek sokszor azt hiszik, az az író vagy költő, aki sokat szerepel. Ha híres, akkor biztos jó is. Összekeveredik az ismertség a minőséggel. Pedig az író többnyire otthon, egyedül dolgozik: ül a fenekén és ír.

Fotó: Rózsa Erika, forrás:www.tothkrisztina.hu
Fotó: Rózsa Erika, forrás: www.tothkrisztina.hu

 

Hogyan írsz? Nassolsz, gondolkodsz, nassolsz, írsz? Vagy leülsz, és áradnak a sorok?

– Az az utolsó fázis, amikor egy szó a papírra kerül. Előtte a fejemben formálódik, alakul. Prózánál ez nem teljesen igaz, de a történet váza már akkor is megvan. A versnél pedig egy-egy sor, részlet. És egyfolytában figyelek: gyűjtöm a mondatokat. Minden apró részlet hasznos lehet, minden elcsípett párbeszéd megtalálhatja a helyét. Ezért is szeretek utazni, mert a közlekedés jó terep a megfigyelésre és a „bambulásra”.

Mióta a Nők Lapjában is publikálsz, szélesebb olvasóréteghez jutnak el az írások. Érzed ennek a hatását?

– A lapban sokan olvassák az írásaimat, és azt tapasztalom, hogy szeretik a történeteimet. Néhányszor felismertek, az azért egy kicsit furcsa volt. De erre viszonylag kicsi az esély, mert mikor reggelente viszem a fiam iskolába, és félálomban állunk a metrón, akkor nem pont úgy nézek ki, mint a Nők Lapja fotóin.

A publicisztikákban sokat szerepel a fiad. Férfiról, szerelemről viszont nem olvasni...

– A fiammal élek. Kislány koromban nem pont így képzeltem mindent, de úgy látszik, a teljességet nem kaphatod meg minden területen. A munkám örömet okoz, a fiam fantasztikus, a férfiak meg szintén fantasztikusak, de többnyire nősek, ha mégsem, akkor sokkot kapnak attól, hogy valakinek ez a foglalkozása. Pedig ez is egy szakma, ugyanolyan, mint a többi, csak nem napi munkát jelent, hanem szemlélet- és életmódot. És mit is mondhatnék még… teljesen normális életet élünk. Az egyedüli furcsaság, hogy nekem nincs munkaidőm. Vagyis én olyan anya vagyok, aki mindig „be van kapcsolva”, de ez valójában nem jelent mást, mint intenzív figyelmet, mintha egy fényképezőgép járna-kelne nyitott blendével. És persze néha lemerül az elem, de a fiam a legjobb akkumulátor.

 

Bemutatkozás

Tóth Krisztina 1967-ben született Budapesten. 1986-ban érettségizett a képzőművészeti szakközépiskola szobrász szakán, majd 1993-ban szerzett diplomát az ELTE bölcsészkarán.
Első kötete, amelyet Radnóti Miklós-emlékéremmel jutalmaztak, 1989-ben jelent meg Őszi kabátlobogás címmel. 1990–92-ben ösztöndíjasként közel két évet töltött Párizsban, ezalatt főleg kortárs francia költészetet fordított. 1992-ben megkapta a Soros Alapítvány egy évre szóló irodalmi ösztöndíját. 1995-ben jelent meg A beszélgetés fonala című kötete, majd 1996-ban az általa válogatott és szerkesztett Látogatás című kortárs francia költészeti antológia. 1996-ban Graves-díjat és Déry Tibor-jutalmat, valamint műfordításaiért Zoltán Attila-díjat kapott, 2000-ben pedig József Attila-díjat. 1997-es, Az árnyékember című kötetét követően 2001-ben Porhó címmel a Magvető Könyvkiadó jelentette meg új és válogatott verseit, amely kötetet ugyanebben az évben Vas István-díjjal ismertek el. 2002-ben megkapta a Palládium irodalmi díjat, s megjelent válogatott kötetének második kiadása. 2003-ban a Csimota Gyerekkönyvkiadó gondozásában jelent meg kisgyerekeknek szóló verseskötete Londoni mackók címmel. 2004-ben a Magvető Könyvkiadó adta ki Síró ponyva című kötetét, amellyel az Édes anyanyelvünk pályázat első helyezettje lett vers kategóriában. Szintén 2004-ben jelent meg az EBP Media Kft. gondozásában Csortos Szabó Sándor fotóssal készített közös kötete, a Fény, viszony. 2005-ben a Síró ponyva a Szépírók Társaságának díját kapta. 2006-ban a Vonalkód című kötet Márai-díjat kapott.

• Honlapja: www.tothkrisztina.hu



Vers.lap.hu
Kultúra.lap.hu
Irodalom.lap.hu

Olvass tovább

Hozzászólások