Történetek fekete-fehérben

– Hogyan találtad ezt az épületet?

– Teljesen véletlenül, egy kedves ismerősöm révén, aki a közelben dolgozik, mondhatni ebben az épületben. Az első tervek szerint egy nagyon közismert helyen lett volna ez a kiállítás, ám sajnos több hónap próbálkozás után sem sikerült az „illetékes” embertől időpontot kérni se telefonon, se emailen, se sms-ben, jóllehet szóbeli ígéretet kaptam tőle. Ahol terveztük, ott ellehetetlenült a helyzet, a szél viszont idesodort. Amikor beléptem, azt éreztem, ez akár lehetne Kubában is. Rögtön tudtam, ennél jobb teret nem fogok találni.

– Véletlenek határozzák meg az életedet?

– Gyakran. Ma történt, hogy a közeli virágostól szöget akartunk kérni. Szöget ugyan nem tudott adni, de sok minden mást igen, ami szintén nagy segítség volt. Minden alakul folyamatosan.

– Szomorúak a képeid?

– Valaki azt mondja, valaki viszont azt, hogy nagyon viccesek. Ez a két véglet van. Mindenkinek más jön le, mindenki másként látja a képeket. Kérdezték, hogy Zoli, miért vagy te ilyen depressziós. Nincs semmi baj, válaszoltam. A világnak ezen szeletkéjére vagyok érzékeny.

Névjegy:

Név: Vancsó Zoltán Születési idő: 1972. október 29. Foglalkozás: fotógráfus Pályája: 1991-1993 6.sz. Szakmunkásképző Intézet, fotó szak; 1993-tól a 168 óra című hetilapnak készít fotókat; 2002-től szabadúszó Saját honlap »

– Miért fontos megörökíteni ezeket a pillanatokat?

– Az egész fotózás nehéz ügy. Mit lehet manapság képen mutatni, amit még nem mutattak meg? Nem tudom, hogy van-e ilyen egyáltalán. Arra törekszem, hogy minden egyes fotómnak legyen önálló sztorija, ami aztán a nézőben alakul ki teljes egészében. A fotó számomra akkor izgalmas, ha olyan konstellációt ábrázol, ami csak a képen van jelen. Nem könnyű ezt észrevenni, és legfőképp észrevétlenül megörökíteni.

– Mindig van nálad fényképezőgép?

– Nincs. Most már nincs, régen volt, lehet, hogy még lesz is, de most nincs. Nagyon fárasztó úgy élni, hogy az ember állandóan képeket lát. Pesten volt egy időszakom, amikor fotóztam a várost, az utazásokra pedig tudatosan készülök. Azután a helyszínen már hagyom magam sodortatni. Mindenhol ott vannak a képek, csak észre kell vennem őket. Várom, hogy a képek megjelenjenek számomra.

– Nem szoktak tiltakozni az emberek, hogy ne fényképezd le őket?

– Nagyvárosokban inkább előfordul, viszont Kuba ilyen szempontból is jó hely. Ha nem tetszik, hogy fotózom, vagy gyanúsnak vélnek, akkor tovább állok, nem erősködöm.

– Miért pont Kubába mentél?

– Véletlen volt. Azt tudtam, hogy oda érdemes elmenni, mert egy igazi fotóparadicsom. Ebből a szempontból nehéz is volt, mert sok fotós járt már ott. Olyan, mint India. Sokan elmennek, csinálnak néhány képet, és még ha nem is jól sikerültek, akkor is mindenki odavan, hogy jaj, hát India. Kuba is azért tűnt kihívásnak, mivel rengeteg képet láttam már róla. Ha elutazom valahova, akkor elsősorban magamat keresem a városban, a helyben, az országban, de óhatatlanul Kuba lesz belőle, hiszen ott készültek a képek.







– Mi volt a legmeglepőbb Kubában?

– Találkoztam Fidel Castróval. Éppen választások voltak, több ezres tömeg verődött össze. Fidel kilépett a választási irodából, őrületes ováció közepette odakísérték a kocsijához, én pedig ott voltam egy méterre tőle. Akár kezet is foghattam volna vele, mint a többiek mellettem, de inkább csináltam egy fotót, ami sajnos nem lett olyan jó kép, hogy kitegyem a kiállításra, de azért szívesen megmutatom.

Sóhajtenger – Kuba

Vancsó Zoltán a diaporáma hagyományait követve öt perces filmet készített fekete-fehér kubai fotóiból. (A filmet a mozik Wim Wenders: Kívül tágasabb című filmje előtt vetítik.) A filmmel párhuzamosan egy belvárosi, használaton kívüli kápolnában fotókiállítás nyílt, ahol a 2004-es Sajtófotó pályázat különdíjas sorozatának összes fotója megtekinthető. Helyszín: Párbeszéd Háza, Budapest 1085 Horánszky u. 20. Nyitva: 2005.11.17-12.11. sze-vas: 14.00-19.00 A kubai képekből naptár is készült, amelyen egész évben nézegethetjük Kuba különös történeteit.

Tipp: Nézd meg te is Vancsó Zoltán fotóit a fotós honlapján »